Kölcsön kenyér, avagy csalják a csalót!

Megérkezett hát! 

Mint azt mindannyian tudjuk, mielőtt igazán felkészülnénk a valódi szerelemre, szükségünk van egy őrült szerelemre! Keserédessel tartottuk a szokásos heti ebédünket a vizsgaidőszak közepette nagyjából egy hónapja. Ültem vele szemben, láttam, ahogy azokkal a hatalmas csodaszép kék szemeivel engem firtat, figyeli a mozdulataimat, a gesztusaimat, lesi a szavaimat, ahogy róla beszélek. Éreztem, hogy szkeptikus. A félelmét pedig még mellettünk öt asztallal is érezték. Annyira nevetséges, hogy néhány hét alatt mennyi minden megváltozik... Akkor még csak egy srácként emlegettük. Tisztán emlékszem a beszélgetés egy momentumára, mikor Keserédes úgy döntött őszinte lesz. Minden beszélgetésünk alkalmával van egy ilyen pont, amikor ő így dönt, mert valahogy dúl benne a harc, hogy nem bánt e meg ha kimondja, ugyanakkor tudja, hogy ha nem mondja talán örökké bánni fogja, mert majd végignézi ahogy összetörnek. Így hát kimondja. Mindig kimondja! És mindig nagyon hálás vagyok neki... 

- Nem kell neked ez a srác. Balhés és amúgy se... Ne menj bele. - ezen a ponton úgy döntöttem a sült krumplimba temetkezem. Keserédes nem olyan mint Tavaszi Kollekció. Tavaszi kollekció szeszélyes, cseppet sem megfontolt, sorozatosan követi el élete hibáit. Keserédes a lánc ami a valóságban tart. Ha ő azt mondja nem kell, tényleg nem kell. És mikor már éreztem, hogy valamit mondanom kell, és mikor már majdhogy nem hazudtam neki, úgy döntöttem én is az igazságot adom ki. 

- Bele fogok menni. - Keserédes a tőle várt reakciót hozta. Nem háborodott fel, nem akadt ki, pont olyan megfontolt, pont olyan nyugodt maradt mint az élet minden területén. 

- Tudom... - mosolyodott el. 

Minden alkalommal megfogadom, hogy legközelebb ha Keserédes azt mondja ne tedd, én nem teszem majd meg! 

Egyszer valaki nagyon bölcsen azt mondta: Kölcsön kenyér visszajár. 

Tavaszi kollekció szívek ezreit tépte ki. Férfiak százait tette tönkre, csábította el, hülyítette, etette őket. Azt mondtam szeretem őket csak azért, hogy egy pillanatra viszont szeressenek.

És most! Most, hogy a legjobban éhezem a szerelmet, most hogy a legjobban kell a rajongás, hogy valaki gyönyörűnek hívjon... Kitépik a szívem! Kitépik az összes eddig összegyűjtött szívvel együtt. Azt hittem hónapok munkája lesz ameddig összetör majd, egy életen át tartó sóhaj. Nos a lassított felvételű karambol néhány hétig tartott. 

Egy valami van amit biztosan tudok: nem én leszek aki utoljára sír! 

Szóval ez a helyzet: csalják a csalót, hazudnak a hazugnak, a szívét törik a szívtörőnek. 

Higgyünk csak a városi legendákban! Fogadjunk szót a Biblia örök törvényének: ki mint veti ágyát... Mert előbb utóbb utolér és hiába töröd majd a fejed azon, hogyan kerülj megint nyerő pozícióba?! 

boszorkányok és varázslók, avagy hús vér férfiak

Boszorkánynak éreztem magam, és lassan a város minden zugában a hozzám illő Merlint kerestem....

 A varázslót, aki körül vibrál a levegő....

A szeretőt, aki a homlokán átütő kékes erecskéivel mindig levesz a lábamról. Olyan férfiak után kutattam, akiknek csuklóján kitapinthattam vérük lüktetését. Akik képesek meghallani, mit mond a papír a golyóstollnak. Akik egy tiszta lapon szétterülő tintapacába csodás figurákat képzelnek.Olyan hímnemű emberi lényekre akartam rábukkanni, akik akárcsak én, észreveszik a lebegő porszemet, és a rajtuk megtörő fény színeit. Társakat kerestem, akiknek hajnali négykor, egy diszkó büdös, mocskos vécéjéről a törékeny emberi lét jut az eszükbe... 

Hús, vér férfiakat, akikkel én is elevennek éreztem magam...

Vörös lámpás negyed, avagy hol az a pont?

Az a baj azzal, ha egy nő egyszerre több vasat tart a tűzben, hogy nem tud elvonatkoztatni. A férfiakban meg van az a különleges képesség, hogy kiválóan elválasztják a szexet a szerelemtől. Eddig szerény meggyőződésként élt bennem a gondolat, hogy erre senki sem képes. De néhány röpke egyetemi hónap után gyökeresen megváltozott a megcsaláshoz és a szerelemhez való hozzáállásom. A pasizás olyan mint a karrier építés. Mindig van egy hajtási időszak és mindig van egy "siker-időszak". Amikor bármibe is fogunk bele, az összejön. De vajon hány pasival erkölcsös még randizni? És mikor mondjuk, hogy lotyó? Vajon 5-6 ember belefér még? Vagy már lotyó vagyok? Vagy a lotyó nem a számoknál kezdődik, hanem ott amikor összekeverjük a neveket? Vagy rosszabb esetben akkor, mikor már meg sem jegyezzük őket? 

 

Vajon itt Budapesten belefér az ami New Yorkban? Létezik e a Szex és Budapest? A legnagyobb baj a mai világgal, hogy tele van előítéletekkel. És ezek az előítéletek csak a látható dolgokra vonatkoznak. Ha a melegek otthon maradnak és behúzott függönyök mögött csinálják amit csinálnak az teljesen rendben van. Ha egy nő titokban él szexuális életet, ha egy férfi titokban csalja a feleségét és ez soha nem derül ki, ha a prostituáltak nem minket próbálnak befűzni és ha a pornó filmek nem a plakátokra vannak kivetítve a parlament mellett, akkor az erkölcs csúfos kudarcot vall.

Ha otthon a sarokban csinálod, akkor nem számít mit teszel?

 Szóval ezen a síkon ha 5-6 emberrel találkozgatok még belefér, ugye? Csak ne tudjanak egymásról! De van e az a pont amikor a melegek elgondolkoznak rajta, hogy helyesen cselekszenek e? Amikor a  nők ráébrednek, hogy olcsón adják magukat, amikor a nős férfi egy pillanatra ránéz a feleségére és elönti a kétségbeesés és a lelkifurdalás? Van e az a PONT amikor az erkölcs túllép a titoktartáson és megálljt parancsol? 

Szexpartnerek, potenciális jelöltek, potenciális jelöltek akiket meg fogunk csalni, jelöltek akiket megcsalunk.

De a megcsalás hol kezdődik?                      

       Már az első randi után félrelépés                
vagy az első szeretlek a mérföldkő              
és addig a szabad lámpa villog?                    

És ha igen, akkor elég vörösen izzanak a fények? 

rossz lány, avagy így jársz ha azt hiszed, hogy képes vagy lemondani rólam...

Ha azt hiszed, hogy holnaptól nem fogsz keresni, rettentő nagyot tévedtél. 

Olyan vagyok mint a mumus, ami nem az ágyad alatt, hanem a fejedben él! Ha csak egyetlen egy perc szabadidőd van, rám fogsz gondolni. Ott élek... Dobogok, kopogtatok, dübörgök az agyad ajtaján. 

Te sem tudod miért keresel... De felhívsz, könyörögsz. Millió meg egy lány lenne, aki ugrana. És Te pont azt hívod fel aki nem megy. 

És azt állítod utálsz? Bebizonyítom az ellenkezőjét:

Könnyen kapható, de nem csak társalgásra

Hiszen mindenkivel flörtöl a társaságban

Bárkit behülyit, ha látja bármit megtehet a fazonnal

Ennek az kell, amit nem kaphat meg azonnal

Az eredendő bűnből indulj ki, azé’ van

Mer’ a tiltott gyümölcsre vágyik, mint az Éva

Mint a Micsoda Nő, ez egy csiszolatlan gyémánt

Ha Richard Gere vagy költheted az iszonyat nagy lét rá

Nem románcra vágyik, hanem forró táncra

Mintha pornót forgatnátok, úgy hoz folyton lázba

Hiába fogod pórázra, annál előbb szabadul

A mának él, még fiatal, majd lesz ahogy alakul

Egyik nap még imád, másik nap már koptat

Olyan hamar vége lesz, hogy azt hiszed álmodtad

Ha meg is tart egyszer, soha nem bízhatsz benne

Mert tudod, hogy rossz, mégis ez izgat benne. 

Gondoltál már arra...?

Milliószor elképzeltem, hogy egymás előtt állunk. Könyörögve nézel rám, hogy hallgassalak meg és én azt mondom három perced van. Majd a mondatod közepénél félbeszakítalak, "lejárt az idő" és elsétálok. Nos valószínűleg ez az ami soha nem fog megtörténni. Sose fogsz könyörögni, hogy hallgassalak meg. De ha megtörténne akkor is végighallgatnálak. Türelmes lennék, elővigyázatos, kedves és szelíd. De mivel ez nem a valóság... Ez csak a képzelet, ezért had kezdjem egy kérdéssel: 

Gondoltál már arra, hogy elvesztettél?! 

Azt kívánom, bár tudnálak jobban szeretni, mint ahogy szerettelek. De már épp annyira se tudlak, mint akkor tettem. Milyen érzés? Milyen érzés tudni, hogy a lány akit egykor szerettél már nem szeret? Milyen érzés arra gondolni, hogy minden vágyát, minden álmát, minden kívánságát valaki más teljesíti? Milyen érzés a közös képeinket nézve arra gondolni, hogy valaki más arca van ott, ahol eddig a TE arcod volt? Minden érintésünk... Minden közös pillanatunk, minden csókunk, az összes hullócsillag, az összes vita, az összes szeretlek, a megannyi meglepetés, az a sok suttogás, a töménytelen szenvedély, az a rengeteg érintés.... Mind elvesztek. Eltűntek és nem ismétlődnek meg. Hullócsillagok csupán, amiknek a halálában gyönyörködünk. De tényleg gyönyörködünk? Nem érzünk keserűséget? Nem érezzük a halál rideg érintését? Nem olyan mintha végleg vége lenne valahol egy bolygónak? Nem kúszik a fejünkbe az a gondolat, hogy az apokalipszis elő szele ez? 

Milyen érzés, hogy te lőtted le ezt a hullócsillagot?

Szóval drága idegenem! Gondolkoztál már azon, hogy elveszítettél? Hogy bármit is terveztél kettőnkkel, az csak úgy elrepült... Megszűnt és még a tervek is elszálltak, mint a felhők az erős szélben. A sajgó lelkem, a rettenetes természetem, a bonyolultságom, az összes rossz tulajdonságomat valaki más szereti. 

Hogy érzed magad most, hogy nem vagyok a Tiéd? 

Nem fáj a gondolat, hogy soha többé nem csókollak meg, hogy nem dühöngök majd, hogy nem hisztériázok, hogy nem okozok fájdalmat, hogy nem idegesítelek többé, hogy nem menekülök Hozzád, hogy nem nézek a szemedbe és mondom, hogy szeretlek, hogy nem kereslek többé, hogy nem érdeklődöm többé... 

Nem hiányzik, hogy hiányozz? 

Had tegyem fel újra a kérdést: Tudod, hogy nem csak engem vesztettél el, de minden boldog pillanatunkat is? És ha minderre válaszoltál és egy leheletnyi fájdalom is van benned a kérdések után, a hiányommal kapcsolatban, akkor had tegyem fel a legeslegutolsó kérdést: 

Tudod, hogy TE küldtél el, drága idegenem?

Érzékszervek háborúja, avagy tedd ki a kezed az ablakon!

"Mind ismerjük azt az érzést, mikor az autóhátsó ülésén ülünk és olvasni próbálunk. Olyankor könnyen rosszul lehet az ember, mivel az érzékszervei harcolnak egymással. A szemünk azt mondja, hogy egy helyben vagyunk, nem mozdulunk. Azonban az agyunknak a fülünk is információt ad, miszerint egy mozgó járműben ülünk és mi is vele együtt haladunk,valahova nagyon gyorsan... És ez a harc az érzékszervek között egyszerűen csak hányingert kelt bennünk. Rosszul leszünk tőle, és az agyunk nem tudja kinek higgyen. Néha az élet is ilyen. Ülsz az autó hátsó ülésén és próbálod legyőzni a rosszul létet, mert a szemed azt mondja Isten elhagyott, a füled viszont közvetíti az agyadnak a valós információt! És azt mondja Isten melletted van. Ilyenkor a legjobb dolog amit tehetsz, hogy kiteszed a kezedet az ablakon. Hogy a tested érezhesse a szelet, hogy még egy érzékszerved alátámaszthassa azt az impulzust, miszerint valóban haladsz, mozogsz, egy cél felé tartasz nagyon nagy sebességgel. Tedd ki most a kezed Te is az ablakon, hogy érezhesd Isten jelenlétét. Hogy tudd, hogy amikor a szemed azt is mondja, hogy nincs Ő nincs itt, az Ő Szíve akkor is érted ég és dobban, és minden egyes idegszálával a tetteidet lesi. Figyeli, hogy mikor döntesz jól és lesi a mozdulataidat, amikor távol kerülsz Tőle, hogy aztán majd tudja, mennyire kell messzire nyújtania a kezét, hogy újra Magához vonjon. Bármilyen messze is vagy... Bármit is tettél... Bármilyen rosszul is vagy... Bármekkora a harc az érzékszerveid között... Ő a Tenyerén hordoz!"

Tedd ki a kezed és érezd a szelet! 

Saviour, save me
Darkness, leave me
Healer, burn away this pain
Hold me, I'm a fire, I'm not a flame 

Sure, baby!

Egy kapcsolat legrosszabb része, mikor már ahhoz sincs erőd, hogy kifejezd a nem tetszésedet.

Amolyan teljes közöny. Nem hiányzik ha nincs, nem keresed ha ő nem keres, nem mondod, hogy szereted, ha ő nem mondja. A "Persze, baby!" fázis... Amikor mindenre ez a válasz! Ha azt mondaná "elmegyek egy sztriptíz bárba, hogy megcsaljalak!" én azt felelném "Persze, baby!". Fogalmam sincs mi váltotta ki ez? Hogy megint hogy jutottunk ideáig... Csak itt vagyunk. Vajon itt szakad a part?! Bennem valami megtört. Olyan felesleges érzésnek tűnik a szerelem. Olyan mulandónak, és olyan csekélynek! Talán ő sem tud boldoggá tenni! De persze elképzelhető, hogy soha senki nem fog tudni boldoggá tenni. Hogy egy hatalmas nagy adag emberi szövet vagyok, aminek az a funkciója, hogy boldogtalan legyen. Mert ugye minden emberi szövetnek van egy feladata, amit CSAK ő láthat el, amire csak neki van elég ereje... Nekem talán csak a boldogtalansághoz, a közönyhöz, a vegetáláshoz van erőm. Néha azt érzem szerelmes vagyok. Olyankor pedig elgondolkozok. Felvillannak emlékképek, érzek egy illatot, hallok egy dallamot... És pihe könnyűnek érzem magamat. De nem lobbanok lángra. 

És milyen szerelem az ami nem robban fel? 

Kritika

Hello, hello drága divat-kritikusaim!

Mikor is címeztem Nektek posztot utoljára? Régebben, mint az illendő lett volna! Ám mentségemre szóljon, az én lelkemben, az én fejemben, az összes posztom Nektek szól! Ugyan nem írtok kritikát a magazinjaitokba és nem is igazán reagáltok az újabb és újabb szezonális kollekciókra, ám én remélem, hogy valaki azért végig lapozza őket! Ha nem is végig nézitek őket, legalább egy-kettőre rápillantotok. Csak olyan "biztos ami biztos- ne mondják, hogy nem értesültem róla" alapon.
Nem egészen tudom kifejezni, hogy milyen hetem is volt?! Azt hiszem végre érzem a szabadságot! Mintha vérként folyna végig az ereimben! Átitat mindent... Lüktet, spriccel, mozgató rugója lett az életemnek! Iszok ha inni van kedvem. Cigaretta füstöt fújok a szájába, ha ahhoz van kedvem. Üvegpoharat vágok a földhöz, miután kiittam a tartalmát. Táncolok az esőben, meg a napsütésben, az éjszakában és fényes nappal. Lepedő nélkül alszom... Akarom mondani fekszem le, mert a lepedő úgy is csak összegyűrődne! Éjszakai sóhajok ömlenek ki a szobámból és hangos sikolyokként érnek az udvarra. Mind azt üvöltik "Ő nyert!". ÉN NYERTEM!
Szóval kedveseim! Nem rég azt nyilatkozta a sors a kollekciómról, hogy lejárt lemez. És ki lenne nagyobb divat diktátor nála? Úgy döntöttem valami újat alkotok! Valami élénket, valami szenvedélyeset, valami szabadot, valamit amire ha ránézel az élet üvölt vissza rád!

És hogy mikor debütál? 

NAPOK KÉRDÉSE...

Ps: Nem akartam... De megnyertem a szakítást! :) Ooops! 

Szótlan

Nincsenek szavak...

boldoggá tenni

 

Megtettem!

Felégettem minden utat ami hozzávezetett! Nem tudom mit is érzek. Azt hiszem semmit! Békét. Hálát. Szerelmet. Tébolyt, meg szabadságot. Csak épp egyetlen érzésem sem hozzá fűz már! Tudom, hogy valaki mást nagyon boldoggá tettem, azzal, hogy ennek véget vetettem. És engem nagyon boldoggá tesz, hogy ő boldog mellettem!

két nap

Boldog vagyok Vele! :) Két nap után oda és vissza vagyok érte! Nem tudom, hogy mi fogott meg benne? Talán, ahogy megszólított! Lehet, hogy az, hogy hazudott a kedvemért... Aztán, hogy őszinte volt a kedvemért. Vagy, ahogy hozzámért, ahogy átkarolt és nem eresztett, ahogy két nap után olyan szerelemmel nézett rám, mintha ezer éve ismerne és ezer oka lenne szeretni. Minden pillantás, minden érintés egy légüres állapot. Elhittem volna, hogy nincs szükségem levegőre, ha azt mondja. De nem is kellett mondania... Enélkül is ezt gondoltam.

Szerelmes vagyok! <3 

Érte megteszem, amit még magamért sem tettem! Szakítok a régivel! 

fehérneműs fiók

Belenéztem minden szekrényembe és fiókomba. Természetesen a fehérneműs fiókomba is. Csipke, fekete, fehér, selyem, szatén, fűző, melltartó... Nem is tudom, mihez hasonlítanám ezt? A női paradicsomhoz? A nélkülözhetetlen darabok. Amik egyszerűen kellenek. Ugyan csak mi látjuk őket -jobb esetben pedig nem csak mi - de kellenek! Már az én anyukám is így csinálta. Már az ő anyukája is ezt tette, és a dédnagymamámnak is ez volt a szokása! A titkait mindenki csipke alá rejti! Mi magunk sem tudjuk miért? De abban a fiókban lapulnak a szerelmes levelek... Az átsírt éjszakák emlékei, az öngyújtók, az utolsó szál cigaretták, ott lapulnak a drogok, a gyógyszerek. Ott lapul az életem! Nem tudom miért pont iderejtem el magam? Talán mert a csipke áttetsző! És nekem elegem van a titkokból...

Persze nincs jelentősége! De ha megkérdezném mi lapul a te bugyijaid alatt... 

Mit hoznál fel a mentségedre?

Leomlott falak

Nem lep meg. Pont így képzeltem, pontosan ezekkel a szavakkal. Már vártam... Lélegzet visszafojtva csak vártam.  Számolgattam a napokat, húztam a strigulákat, mindegyiknél azt imádkozva "köszönöm, hogy kaptunk még egy napot!". És hogy mi van most? Mikor elmondtad... Egyszerűen csak kiesett a kezemből a ceruza. Éreztem, hogy lebomlanak a falak, hogy már nincs hová húznom a következő strigulát. Lassan építkeztem. Minden nap egy tégla. A nyugdíjas éveinkre gondoltam. Mikor majd hátradőlünk és nevetünk a butaságokon, csinálhattuk volna ezt EBBEN a kis kunyhóban. De nekünk nincs kunyhónk. Nekünk nem lesznek nyugdíjas éveink! Nekünk nem lesznek butaságaink. NEKÜNK NEM LESZÜNK MI MAGUNK!

Békésen fekszel mellettem. Szuszogsz, és furcsa mód minden egyes lélegzetvétel, ami téged elevenné tesz minket kékülő, oszló, rothadó hullává. Ahogy nézem a kisimult arcod... Csak sírni tudok. Ordítani, mint egy kisbaba mikor éhes. A fenébe is! HISZEN AZ GYÖTÖR! Nem ébredsz fel. Amiért én nagyon hálás vagyok. Tudom, hogy ha felkelnél vigasztalni próbálnál. Azt kérdeznéd mi a baj... Én pedig képtelen lennék elmagyarázni. Képtelen lennék kimondani, közölni veled. Egyszerűen csak nem tudnám. Nem tudnám kimondani, hogy boldogtalan vagyok. Hogy fájdalmat okozol. Hogy egyedül érzem magam, és minden percben amit veled töltök ez csak még rosszabb. Hogy önző vagyok. És hallani akarom a SAJÁT hangomat is! Minden érzelmemet, minden fájdalmat megpróbálnék belesűríteni a szavakba. Azonban e helyett, csak egyetlen rideg mondat hagyná el a számat: 

El akarlak hagyni!

De nem is csak akarlak... El FOGLAK hagyni. Már most látom a szemedbe a kétségbeesést, a félelmet. Azt a bizonyos "MEGTÖRTÉNIK!", sikolyt hallom a hangodban. A csontjaimig hatol, ahogy a gyönyörű barna szempár megtelik előbb fájdalommal. Majd üresség tölti ki az amúgy is légüres teret. 

Amit azonban igazán szomorúnak találok... Ami igazán fájdalmas. Hogy ameddig Te nyugodtan alszol mellettem, és én azon gondolkozom, hogy felébresztelek, hogy tudathassam veled, hogy gyűlöllek... Hogy nem kellesz.. Hogy boldogtalan vagyok! 

Vajon hazudnék?

Kötözz meg!

És a kisördög már itt ücsörög a vállamon! Azt suttogja a fülemben, hogy Ő a jobb választás, meg hogy mindent megadna nekem amit most nem kapok meg. És nem azzal van a baj, hogy ott ül és a fülembe sutyorog. Azzal, hogy dédelgetem, etetem, szeretgetem!

Arról nem tehetsz ha egy sas elrepül a fejed felett. 

De ha fészket rak rajtad, arról már igen! 

Go to hell!

Legalább próbálnál úgy tenni, mint aki fél, hogy elveszíthet! 

Még egy pasim sem volt, aki ennyire ne értékelt volna. Pedig egyiknek sem akartam annyira, megfelelni mint neked! Csak azt várom, hogy végre elkezdjen ez a dolog hidegen hagyni! Le fogunk zuhanni azon a lejtőn... És amikor majd földet érünk, pont úgy robbanunk majd szét mint egy termetes görögdinnye. Vér és összetört csontdarabkák mindenütt...

A szakadék szélén állunk! 

De tudod mit fogok tenni?! TÉGED LÖKLEK LE! És mikor látom majd a hullád... Egyszerűen csak megpróbálok nem rád lépni. Nehogy összekoszold a méregdrága cipőmet! 

3 words; 8 letters... (I love you?) 

Nézzük meg még egyszer!

90-10%, avagy létezik e igaz szerelem?

Különös fintora van a sorsnak, az egyszer már biztos! Mikor azt hinnéd minden rendben és hogy egy bomba sem robbanthatna ki abból a szerelemből, amit érzel... Hát jön valami más. Nem egy bomba, nem valami gépfegyveres őrült vagy valami arab terrorista. Csak egy lágy fuvallat jön, ami aztán valahogy, talán pont a gyengédsége révén, de kibillent.

Aznap reggel emlékszem, mennyire izgultam. Arra gondoltam, nem történhet semmi! Ez a játék már tét nélkül megy. Majd mosolygunk és elsétálunk egymás mellett, mint akik csupán látásból ismerik egymást. Felkészültem a tökéletes közönyre. Amit egyébként akkor éreztem, mikor nem láttam, mikor nem beszéltünk, mikor nem kaptam tőle smseket.

Aztán néhány óra elteltével teljesen higgadt szívvel nyugtáztam, hogy nincs ott. Nincs azon a helyen. Nincs a pult mögött, nincs a színpad előtt, nincs a színpadon se, nincs a férfi WC-ben, és nem ül bent egyik sorban sem. És mikor már egyáltalán nem koncentráltam.... És újra azt a megnyugtató közönyt kezdtem érezni, amit akkor érzek, ha nem látom, ha nem hallom a hangját, ha nem ír smst, és ha nem beszélünk. Hirtelen csak ott termett! Ott állt a színpad előtt és fényképezett. Aztán hirtelen eltűnt a szemem elől. A következő percben pedig már mindenütt Őt láttam.Ott volt a pult mögött, a színpad előtt, a színpadon, a férfi WC-ben és ott ült a sorok minden egyes székén. És hogy mit éreztem akkor? Mindent csak közönyt nem. Utáltam és imádtam őt egyszerre. Hirtelen, egyetlen rövid pillanatra megakadt rajtam a szeme. Én őt néztem, ő engem... A dübörgő zene lehalkult. És újra éreztem, hogy süllyedni kezdek. Intettem felé. Amolyan dadogós-szia volt ez. És láttam, hogy nem ismer meg. Nevetni kezdtem, ő meg maga mögé nézett... És abban a pillanatban láttam a szemében az aha-élményt, aztán a parazsat, ahogy a lágy szellő lángra lobbantja. És égni kezdtünk. Csak nézett. A fényképező a kezében megállt, én fent álltam és nevettem. Őt néztem. És már egyetlen porcikám sem tudta eldönteni, hogy a múltamat bámulom e, vagy a jelenemet? Mintha az a pár száz kilométer olyan messzire repített volna a valóságtól, mint az otthonomtól. Megfeledkeztem arról, hogy ki várja, hogy hazaérjek, hogy ki az aki nap mint nap azt mondja, hogy őrülten szerelmes belém.

Nem tudom mennyi idő telhetett el, és azt sem, hogy azokban a percekben vajon életem melyik területén járhattam... De mire felébredtem belőle ő már mellettem ült. Engem nézett és azzal köszöntött, hogy mennyire gyönyörűnek talál még mindig. Beszélgetni hívott. Emlékszem mennyire küzdöttem a "menjünk" szó ellen, amit minden küzdelem ellenére kimondtam. Kattogtak a kerekek. Csak ültem és sóhajtottam. Ő várt. A szemeivel könyörgött, hogy igent mondjak és egy idő után inkább nem néztem rá. Aztán felálltam és fogalmam sincs miért azt mondtam "menjünk". Hogy ez volt e a végzetes hiba? Vagy az hogy ráköszöntem? Vagy, hogy egyáltalán végzetes hiba volt e?! Nem tudom... Órák teltek el. Hosszú órák, ott ültünk egymással szemben. Hozzám ért. Éreztem az illatát. Láttam, ahogy igyekszik elrejteni a szenvedélyét, miközben az ajkaimat bámulja. Néztem, ahogy végig simít a combomon. És én annyira, de annyira próbáltam tisztán gondolkodni. Az agyam azonban bódult és narkotikus állapotban a koponyám leghátsó zugába húzta össze magát. Hagyta, had uraljanak az érzelmeim, az ösztöneim... Azon részeim, melyekről még csak nem is sejtettem, hogy létezhetnek! És hogy mi ébresztett fel?

Hogy hazajöttem.

Mi mindketten voltunk olyan naivak, hogy azt hittük nem érzünk majd semmit. Hogy majd közöny lesz a reakció. Nem az volt. Miután hazaértem.. El kellett mondanom, hogy nem történt semmi, de ami történt még se volt semmi. Azt hiszem a szerelmem megoszlik. Mint ahogy azt a Valóság is a képembe ordította. A szerelmem 90%-a Valóságé, és a maradék 10? Talán a Múltamé, akiről nehezen tudom eldönteni, hogy a jelenem e? Az egyetlen kérdés csupán az... Hogy igaz szerelem e az, ami így alakul? Ami így aránylik? Ami így reagál? Vagy a szerelem is lehet pont olyan hibás genetikájú, mint egy hermafrodita? Aki önhibáján kívül született annak, ami. És akiről ő maga se tudja eldönteni mi?!

If you love me, won't you let me know? 

Csend

Valahol mélyen mindig is éreztem, hogy kicsi ez a város, ahhoz, hogy valami minőségi élményben legyen részem. A hétvégén spontán, Budapesten ragadtam... És azt hiszem magával is ragadott a város. Valahogy, valami csodálatos égi szervezés folytán, egy zongora koncerten találtam magam. Nem amolyan, bolondos dallamokat játszunk, koncert volt ez. Az előadó egy zseni volt. Egy őrült. Valaki olyan, akire már ha csak ránéztél az élet jutott eszedbe! Játszani kezdett, és mintha egy új világ tárult volna az ember elé. De még nem is az fogott meg, hogy úgy zongorázott, hogy a hallani lehetett, ahogy a húrok elengednek és pattogva szakadozni kezdenek, vagy az, hogy látható repedések keletkeztek a finomra csiszolt fehér billentyűkön... Igazán mély hatás az volt, mikor egyszer csak elhalkult a dallam. Érezhető volt a feszültség. Láttam, ahogy kiül az emberek arcára, a "Ne hagyd abba! Csak még egy percet!- arckifejezés". Szinte hallottam, ahogy az óra mutatója visszafelé kezd kattogni. Abban az egyetlen csöndes pillanatban, ott volt a világ összes fájdalma. Az összes síró afrikai gyerek könnye. Minden terror támadás áldozatának és azok hozzátartozóinak fájdalma. Minden valaha elmormolt ima, amit egy nő hullat el a párnájába éjszakánként a férje halála után. Hallani lehetett az összes zuhanó repülőgépen ülő utas sikítását. Minden újszülött sírása világra jöttének első pillanatában. Érezni lehetett az első lélegzet vétel fájdalmát. Ahogy kitágul a tüdő. Hallani lehetett az első hangokat, amelyeket egy csecsemő hall és fülsüketítőnek érzi. Hirtelen világossá vált, milyen ha megérintik az ember bőrét, vagy milyen ha illatokat érzünk. Minden idegen volt. Minden új. Minden váratlan. Szívünk szerint mind azt ordítottuk volna: 

ERRE NEM VAGYUNK FELKÉSZÜLVE! 

Ez a sok sok érzelem, ez a rengeteg fájdalom és zaj egyetlen másodpercnyi csendbe sűrűsödött össze. Ebben az egyetlen másodpercben, az emberek nem vettek levegőt. Még csak pislogni se pislogtak, mert attól féltek, hogy ha csak egy tizedmásodpercre is lehunyják a szemüket, az előadó, a csend, és az a sok zaj ami elmúlik a csendben megszűnik. Hogy mikor legközelebb kinyitják a szemüket otthon találják magukat. Az ágyukban, a TV előtt, a villamoson, ahol épp elszunyókáltak s csupán egy pillanatnyi álom tárult eléjük. Csak ültek ott lélegzet visszafojtva, mozdulatlanul, kitágult pupillákkal és vártak. Vártak valamit, amitől majd könnyebbnek érzik a Világ terhét... És mikor úgy tűnt, hogy a csend már elviselhetetlen. Mikor néhányan már nem bírták pislogás nélkül, s szemhéjuk félig leereszkedett... Felcsendült egy hang. Amitől az órák újra előre fele jártak... Az emberek megmozdulhattak, pisloghattak, lélegezhettek. Újra megkönnyebbültek. 

DE MEDDIG? 

Ha valóban kitartottál volna, most nem itt tartanánk! : ) 

Halálra ítélt.

Hello, hello! : )

Tudjátok, drága divat rajongók, vannak dolgok amik az életben egészen máshogy alakulnak, mint ahogy mi azt elképzeltük. Általában ilyenkor nagyon dühösek vagyunk, mert a dolgok nem úgy vannak, ahogy mi akarjuk. Hát kedves barátnőm! Te egy ilyen dolog voltál.
Biztos vagyok benne, hogy már vártad ezt a posztot! Kíváncsi lennék az arcodra, miközben elolvasod a következő mondatot: életem legnagyobb csalódása volt a mi barátságunk!
De tudod mi a legszebb, hogy tisztában vagyok azzal, hogy ezután minden csak rosszabb lesz. Hogy velem is pont úgy teszel mint az összes eddig barátnőddel. Eddig nekem beszélted ki őket, mondtad el, hogy mennyire szemetek mert elhagytak téged meg hogy mekkora fájdalmat okoztak. Biztos vagyok benne, hogy most én vagyok a téma miközben egy sör fölött üldögél az a rakás megértő szarság veled szemben, akit a MI barátságunk elé helyeztél!
Normál esetben, nagyon dühös lennék. Rendkívül csalódott és mély fájdalommal telt. Néhány pillanatig az is voltam. De most már... Csak nevetek! :)


UI:

sóhaj

Csak egy hosszú sóhaj volt a válasz! Válasz egy fel nem tett kérdésre. Az a sóhaj azonban mindent elmondott. Csak rá kellett nézni, hogy mennyire összetört volt. A sóhaja szinte azt ordította "annyira boldogtalan vagyok!". Kifejezhetetlen fájdalmat érzett mindenki körülötte. Megfoghatatlan és vigasztalhatatlan kín volt ez. Ahogy ránéztünk, mind láttuk, hogy elűzhetetlen magánnyal van körülvéve. Gyönyörű volt és sikeres... Mindenki úgy gondolta "ha valakinek, neki boldognak kell lennie!". És ahogy a porcelán arcát bámultam a napfényben felmerült bennem egy kérdés! Mi van ha még sem?  

Egyedül Párizsban?

Gyönyörű nyári délután van. A laptopom klaviatúráját pötyörészem. Hallgatom, ahogy az öcsém és a haverjai nagyokat nevetnek a kertünkben! Zeng az utca, sört isznak, meg húst grilleznek.... Élvezik a felhőtlen gimnazista éveiket. Az utolsókat rúgják ők is, és ezt tudják is. Valószínűleg két éven belül sehol nem lesznek a grillezős-napsütéses délutánok. Minden nevetéssel belém villan a fájdalom, hogy ez az én gimnazista éveimből kimaradt. A nagy szociális társasági életem a gimnázium négy falán belül maradt. Ott kitűnő tehetséggel eljátszottam, hogy remek társaság vagyok, hogy az igazán csinos lányokkal lógok, akik szintén csak igazán csinos lányokkal lógnak. A legtöbb reggel jó érzés volt felébredni és belibegni az iskolába. Úgy végig menni a folyosón, hogy az emberek TÉGED néznek, és NEKED köszönnek. Te meg bátran levegőnek nézheted őket. Eljátszhattad, hogy nem hallottad meg, figyelmen kívül hagyhattad őket. Mindezt azért, mert a csinos lányok együtt lógnak és összetartanak. És mindenki csinos lánnyá akar válni. Azt hittem mindenem meg van. Anyáék egy párizsi úttal szerettek volna meglepni a ballagásom alkalmára.... A baj, csak az, hogy egyetlen személyt se tudok mondani, aki eljönne velem!

gossip, gossip, gossip...

Olyan társadalomban élünk, ahol az információ áramlás napról napra gyorsul. Egy részünk hálát ad Istennek az okos telefonokért, a laptopokért, a tablet PC-kért az édes kis iPhone-okért! Aztán egy másik részünk - azt hiszem a kisebb részünk - gyűlöli őket! Igazán utáljuk, hogy mindig mindenhol elérhetőek vagyunk. Hogy fuldoklunk a hétköznapokban. Hogy képtelenek vagyunk elszakadni a hétköznapoktól. *mzmmzmmm-mzzmmmzmmz-mzmmzmzm* rezeg a telefonom, és újabb értesítés egy facebook posztról.
Egyik reggel, ahogy besétáltam az iskolámba mindenki a telefonját bújta. Halk suttogások, szörnyülködő tekintetek, mocskos összepillantások. Illedelmesen köszöntem mindenkinek, aki rám köszönt, majd rezgett a telefonom *mzzmmzzmzm-mzzzmzmzmmmmz-mzzmmzmmmzzz* és akkor elém tárult a látvány! Egy kép egy lányról... Mocskos kép, mocskos kommentekkel, egy mocskos helyen. Nem nevettem. Nem szörnyülködtem. Nem sutyorogtam. egyszerűen csak arra gondoltam, miért kell nekem erről tudnom?!

Nincs rá válasz. Egy olyan társadalomban élünk, ahol az információ áramlás napról-napra gyorsul. És egy olyan társadalomban élünk, ahol senki nem kérdezi meg miről akarsz tudni, meg miről nem. Mindegy hogy pornó, vagy természeti katasztrófa, mindegy, hogy kisállatok meggyilkolása vagy egy panda maci születése: 

A HÍR UTOLÉR! 

Egyetlen megoldás lehetséges: HA TE MAGAD VAGY PLETYKAFÉSZEK! Kezdj reménykedni, hogy az emberek arról beszélnek, amiről Te beszélsz... De ha még biztosabbra akarsz menni: 

LÉGY TE MAGAD A PLETYKA!

barátok?

S. erős fejfájással ébredt. A szobájában be volt sötétítve, de még az erős függönyön keresztül is látta, hogy gyönyörűen süt a nap. Felült az ágyában és egy sóhajtás kíséretében erőt vett magán. Kitakarózott, bugyiban és a tegnapi pólójában volt. Nem sokat bajlódhatott az öltözködéssel vagy a zuhanyzással, miután éjszaka hazaért. Felállt, megkereste a köntösét. Nem vesződött azzal, hogy összekösse a köntösét, lány lakótársa volt. Csak azért kapott magára valamit, mert fázott és nem azért mert szégyellős volt. Mezítláb ment ki, teste végig sikongatott, ahogy végig sétált a hideg kővel kirakott folyosón, majd megállt a szépen linóleumozott konyhában.
- Jó reggelt! - mondta, S. a hajába túrva. A lakótársa Katie már régóta ébren volt. Látszólag készült valahova. Gyönyörű szőke göndör haja rendbe szedve várta, hogy végre találkozzon az első tavaszi szellővel és a már jól megszokott módon harcba kezdjenek egymással.
- Jó reggelt! - mosolygott vissza Katie. Ám az arcán tükröződött némi aggodalom. - Hogy vagy? - nem tudta eldönteni, mit mondhatna a kócos hajú, félig-meddig öntudatlan S.-nek. Csak nézte, ahogy S. a hűtőhöz megy, majd kinyitja azt. Egyik lábáról a másikra áll, vacillál. Szemmel láthatóan azt sem tudja eldönteni éhes e egyáltalán, nem hogy azt, hogy mit lenne kedve enni? Végül is úgy dönt kiveszi a tejet. A hűtőajtót visszazárja. Bedobja a mikróba a tejet, majd kávét önt bele. Jó erős fekete kávét. Megcukrozza, nem túlzottan, épp annyira, hogy a keserű íz megszűnjön. A folyamat gyorsan zajlik le. Mostanában mindig ez az első dolga S-nek. Egy jó erős kávé... Csak az első korty után válaszol. Katie türelmesen vár a válaszra, addig a saját ebédjével bajlódik.
- Jól... Bár hihetetlen hosszú volt a tegnap este. - felnevet. Újabb korty kávé. - A srácokkal meglátogattunk egy új klubbot! Nagyon jót mulattunk. Csak a fejem ne robbanna szét! - S. megforgatja a szemét, elmosolyodik, majd felül a pultra. A kávét maga mellé teszi, megvárja ameddig Katie már nem áll háttal neki. Csak akkor kérdez vissza. - Te hogy vagy?
- Jól! - Katie habozik Nem tudja, hogyan kezdjen bele. Úgy érzi itt az ideje figyelmeztetnie S.-t, már csak a módját nem tudja. - S, beszélnünk kell.
S. már sejti a folytatást. Látszik az arcán. Valami furcsa "prédikáció jön, emberek! Most figyeljetek..." grimasz ül ki az arcára. De nem szól semmit, csak várja a folytatást. Egy kis idővel megenyhül az arca, látja, ahogy küzd a szavakkal Katie és egy mosollyal próbálja szólásra vívni. Nem működik. Belekezd.
- Nézd, Katie! Nem hozok fel pasikat, nem iszom itthon, nem lövöm be magam, nem dohányzom. Tudom a házimunkát kicsit elhanyagoltam. De ma pont szabadnapom van! Kitakarítok mindent...
- Itt nem erről van szó S. A barátnőd vagyok. És kötelességemnek érzem, hogy figyelmeztesselek! Két hete mindennap ittál. Mindegy, hogy itthon vagy nem itthon! Aggódom! Tudom, hogy ez nehéz időszak most Neked. De mi lenne ha nem a Világnál keresnél vigaszt, hanem Istennél. Már azt se tudom mikor vagy másnapos vagy mikor vagy még mindig RÉSZEG! Hetek óta ez megy. Kávén élsz. Nem is eszel. Amikor van egy kis szabadidőd és nem az állítólagos barátaiddal vagy, akik hozzáteszem egyáltalán nincsenek rád jó hatással, akkor meg futni jársz! Mintha elfuthatnál a problémák elől. Vannak dolgok amikkel szembe kell nézned! Nem dughatod a fejedet a sötét szobádba, meg az éjszakai klubokba.
- Először is... A barátaimat hagyd ki ebből! Mi az, hogy állítólagos? - S. kezd kijönni a sodrából. Katie ezt érzi is, de úgy dönt most vagy soha.
- Nézd, Spring! Ha igazán a barátaid lennének, akkor ismernének téged! És aki ismer téged az tudja, hogy aki most velem szemben ül azon a pulton az nem a VALÓDI S. Ha a barátaid lennének meg akadályoznák, hogy elveszítsd önmagadat, nem pedig ösztönöznének arra, hogy ne foglalkozz ezzel! - S. megdöbben Katie szavai hallatán. Valójában még Katie is meglepődik. - S, változásra van szükséged! Imádkozz mert ezen egy hülye haverod se tud segíteni, még én sem! CSAK ISTEN!
S. már nem néz Katie-re. A bátorító mosoly lefagyott az arcáról. Dühös magára, hogy belekezdett ebbe a beszélgetésbe. De leginkább azért dühös, mert Katie-nek igaza van. Elgondolkozik azon, ahogy két héttel ezelőtt mekkora löketet kapott Istentől a gyülekezetben. Összehasonlítja azzal ahol most van... Az egész olyan távolinak tűnik. Isten, az Ő szeretete, mintha nem is léteznének. Könnyek szöknek a szemébe. Összeroskad, már nem figyel a tartására. A combjai szétlapulnak a konyhapulton, a térdére könyököl, arcát a kezébe temeti. Katie nem ijed meg. Higgadt marad, épp olyan, mint mindig. Nem tétovázik, közvetlenül S, elé áll. Átkarolja és hagyja hogy S, a vállába sírjon.
- Én már nem érdeklem Istent... - bömböli S. Katie pedig dühös. Rettenetesen dühös, amiért S, hagyja hogy ilyen hazugságokkal becsapják.

- S. ez a legnagyobb hazugság, amit VALAHA is hallhattál! Isten nem hagy el Téged! Isten szeretete nem múlandó. Ő úgy DÖNTÖTT, hogy szeret. Az Ő szeretete nem egy teljesítmény alapú szeretet. Csak kérd, hogy bocsásson meg! Ez minden... 

És aznap este S. otthon maradt.... 

tiktak.

Eddig fülig szerelmes voltam! 

Most TORKIG vagyok! 

tél

FÁJDALOM

Minden porcikám ordít a fájdalomtól. 

Tudjátok kedves, divat rajongók! Minden nyárnak meg van a maga rövid története. Az átlagos szerelem, ami  még forróbbá teszi a homokot a lábunk alatt, ami még inkább égeti a bőrünket vagy épp amire egyáltalán nem szeretnénk gondolni. Pletykafészek írta egyszer, hogy ezek a könnyed nyári szerelmek hamar igazzá válthatnak. És én a mi rövid nyári történetünkről azt gondoltam, igazzá kell válnia. Addig-addig csűrtem faragtam a dolgokat, ameddig szerelmes nem lettem. Amolyan mindent felemésztő, rajongó szerelemmel. Mire lehullott az első hó, ő is szerelmes lett. És a nyári történetünk valósággá vált. De a nyári szerelmekhez hűen ez is rövid, sekélyes és hirtelen volt. Mi volt a pofon? A "fogalmad sincs mit élek meg. Szeretlek... De mint barátot!" mondat. És mikor jött a pofon? Tegnap előtt esett le az utolsó hó. Az évre már nem mondanak több havat. Aztán tegnap a hóra ráesett az eső. Langymeleg csapadék égette el a jeget... És én arra gondoltam, jövőhéttől kezdődik a tavasz. A mi szerelmünk pont olyan volt mint a téli jégbe fagyott virág. Csak addig virágzik ameddig a hó el nem olvad. Aztán ahogy beköszönt a tavasz elrohad.

Rohadunk. 

Isten, Zoli és Lehetetlen.... ?

- Mit csináltál délután? 

- Sírtam, aztán az ágyamban feküdtem... 

- Megvigasztaltalak volna... 

- Lehetetlen lett volna! Vigasztalhatatlan voltam... És egyáltalán nem vagyok flörtölős hangulatban. 

- Én nem ismerem a lehetetlent! 

- Akkor ideje, hogy bemutassalak titeket egymásnak! 

A fejemben lejátszódott a kép. 

"Kedves Lehetetlen! Ő itt Zoltán... Flörtölgetni próbáló, elveszett lélek, aki azt hiszi bármire képes!"
"Zoli, ő itt Lehetetlen! Idegesítőbb mint Te valaha is leszel. Összetöri az álmaidat, a szívedet, a pillanatokat amiket egyébként meg kellene élned. Az egész életedet tönkre fogja tenni. Mostantól a részeddé lesz. Olyan lesz mint egy lánc, amitől soha többé nem szabadulhatsz..." 

És ekkor egy hang belül emlékeztetett valakire. 

"Elfelejtettél bemutatni engem!" suttogja, olyan lágyan és olyan szelíden, hogy azonnal tudom ki az. Rá sem kell néznem. 

"És Zoli!" - kezdem, mosolyogva. "Ő itt Isten, aki nem ismeri a lehetetlent!" 

áramütés

ÁRAMÜTÉS

A legkegyetlenebb, legfájdalmasabb fajtából. Lassan szalad végig a csontjaimon. Ahogy megérintem érzem a szikrát. Az ujjaimtól indul, egészen végig a karomig. Blokkolja az agyam, egyetlen gondolat sincs benne, egyetlen használható szó se... Kikerekedik a szemem, érzem, ahogy tágul a pupillám. Égett szagot érzek. A bőröm égett szagát. Felperzsel, forró, tüzes, erős, ellentmondást nem tűrő. Szikra! Isten igazából szikra... Kiszárad a szám, mintha olthatatlan szomjat éreznék. Aztán szalad tovább... Megrándulnak a nyakizmaim. Érzem ahogy feszülnek a karizmok... Görcsbe rándul a gyomrom. Pillangók mindenütt. A gyomromból törnek elő, megállíthatatlanok, repkednek, repkednek és repkednek. Végigszalad a szikra egészen a combjaimon... Görcsben álló lábujjakban érnek véget. Mintha ott találnának menedéket. Aztán az egész egy katarzisban ér véget. Érzem ahogy az áram eléri a szívemet. Dobban egy jó nagyot... tüdüm... Aztán mintha valami felgyorsítaná. tüdüm,tüdüm... zakatolja és egyre gyorsabb lesz tüdümtüdümtüdüm... Aztán egy hatalmas kiáltás. A testem képtelen tovább elviselni. Mintha vonzás és taszítás lenne egyszerre. Forró és hideg. Sötét és világos. Tisztánlátás és vakság. Katarzisban hullok szét! De Neked több kell! 

ÚJABB ÁRAMÜTÉS

It's alarming honestly how charming she can be
Fooling everyone, telling them she's having fun

féltékenység? Ugyan kérlek! Királynő vagyok!

Ha valaki féltékeny rád, az egyértelműen azt jelenti, hogy azt akarja, hogy TE légy féltékeny Őrá! És tudod mivel keríted leginkább őrületbe az ilyen ribancokat?! Azzal, hogy rájössz bennük semmi olyan nincs mint amik Benned vannak! Azzal, hogy végre ráébredsz, hogy bármennyire is szeretne kitörni, ÖRÖKKÉ a Te árnyékodban él majd! Örkény István zseniálisan világít rá egy dologra: a szolgalelkűség, kihozza az emberekből a legpompásabb királyi előkelőséget. Lehetsz bármilyen szelíd vagy önfeláldozó és empatikus... Ha a közeledben egy csicska él, akkor csicskásként kezeled majd! Mint ahogy mondtam, minden féltékeny ribanc figyelemre éhes. Tudod miért nem fogja megkapni soha a figyelmet amire vágyott? Mert Te mindig egy Tőle jobb ribanc leszel. Amolyan nem törődöm fajta... Aki kedves, laza, könnyed, vicces, elegáns, mocskos... A csicskákat soha senki nem veszi észre. Mert a csicskák hagyják, hogy állandóan túl ragyogják őket.

 És ki ne ragyogna túl valakit, aki még hagyja is? 

Lehet pink a hajad és felpumpálhatod a fenekedet.... De a végén úgy is mindenki a 180 centis modelleket nézi majd! ;) 

zuhanás

Egy nagyon bölcs ember egyszer ezt mondta: 

bizalom nélkül nincs szerelem. 

Némi gondolkodás után rádöbbentem, hogy ez valóban így van. A bizalmatlanságom feléd kiölt MINDEN szerelmet belőlem... Nem tudom ki tehet arról, hogy nem bízok Benned? Talán én...  Mivel szeretőből váltam szerelemmé. Amit viszont BIZTOSAN tudok: nem akarom így leélni az életemet! A dolog visszafordíthatatlan. Szívem szerint választás elé állítanálak. Azt mondanám "én vagy ő". De nem a barátnőd és köztem kellene választanod...

Azt mondod nem jelent veszélyt? Én azt mondom egykor én sem jelentettem.

Azt mondod nem érzel semmit? Én azt mondom egykor irántam sem éreztél semmit. 

Azt mondod soha nem tennéd? Én azt mondom egykor velem se tetted volna. 

Azt mondod nekem soha nem hazudnál? Én azt mondom a barátnődnek is ezt mondod. 

Azt mondod szeretsz? Én azt: nem bízom Benned. 

A szerelmünknek olyannak kéne lennie mint a kötéltáncosnak a kötél. Biztonsággal kéne végig sétálnom rajta még akkor ha 80 emelet magasan vagyunk. 

Akrobata akarok lenni... Úgy akarok leugrani és zuhanni, hogy tudom, hogy ott állsz és vársz rám. 

Az egyetlen szerelem amit igazán akartam a mi szerelmünk volt! Az egyetlen ember, akit igazán szerettem Te voltál. Még most is kötéltáncos akarok lenni. Még most is akrobatának érzem magamat. De ma azért imádkoztam, hogy ne a mi szerelmünk legyen a kötél... És hogy amikor ugrok, ne te várj lent. Mert mindkét esetben úgy érzem, halálra ítélt vagyok!

küszöb,küszöb,küszöb...

Tudjátok, mi a baj azzal, hogy ha várakoztok még egy keveset a küszöbön, miután eldöntöttétek, hogy átlépitek azt és SOHA többé nem néztek vissza?

Hogy a régi élet bármikor visszahívhat egy laza numerára.

És tudjátok, mi a baj azzal, hogy ha a régi életünk berángat minket a küszöbről?

Hogy elgondolkozol azon, hogy talán még sem jó ötlet elköltözni. Hogy talán maradnál még. Hogy érdemes lenne még egyszer megpróbálni.

De a valóság az, hogy ha egyszer el akartál költözni, akkor már semmi értelme egy újabb próbának!

Ha költözni akarsz, fogd a csomagjaid és FUSS! Különben sosem szabadulsz...

halak és halál

A minap egy barátommal egy japán éttermet látogattunk meg. Minden pont olyan volt, mintha Japánban lennénk. cseresznyevirágok, halak és rizs mindenütt. gésák fehér arcai villantak ránk, vörös,csókos ajkaikkal küldtek felén invitáló puszikat és tökéletes szemeikkel néztek ránk kérdően mikor felvették a rendelést. Különleges egy étterem volt. A specialitásuk egy hal étel volt. ami pedig az érdekessége volt, az egy hatalmas akvárium. Az akváriumból kiválaszthattam melyik hal szimpatikus nekem. Néztem őket, ahogy mit sem sejtve úszkálnak a vízben. Békések voltak. Néha-néha összeütköztek, tettek egy kört, a víz tetejére úsztak, majd újra a mélybe vetették magukat. Láttam a buborékokat, amiket a kopoltyúk hagy nyomként maguk után. Aztán a barátom kiválasztott egyet. A kedves gésák biztattak minket! "Válassz! Válassz! Nagyon finom..". Miután választott a barátom, le kellett hogy üljünk. Vártunk 10 percet és a hal ami mellett döntött ott feküdt. jól átsütve, megpirítva, fűszerekkel, meg tésztával. Eszembe jutott az előző békés kép az akváriumról. Ahogy az a halacska, úszkált, ütközött, lélegzett. Ahogy tele volt élettel és most 10 perccel később halott volt. Aznap csak tésztát ettem. Ugyan a barátom nem értette. Nem vagyok egy vegetáriánus típus... de a történtek sokkal jobban megráztak mint azt hittem. Azt hiszem a saját életemet láttam.

Ami ugyanilyen könnyedén érhet majd véget. Az elevenségem, a vitalitásom, a csattanó élettel teliségem pusztán 10 percen múlik... 10 nyomorult perc. 

Visszaszámlálás indul!

kastély

Azt kérdezték féltékeny vagyok e? Csodálkozva néztek rám a válaszom hallatán. Átható pillantásokkal bombáztak, mintha azt várták volna, hogy attól megtörök és bevallom az igazat. De az igazat mondtam. Tudod ez olyasmi, amit nehéz elmagyarázni. Alattomos módon kúsztam be a fejedbe. Gondolatként. Tudod mindig minden egy képpel kezdődik. Egy képpel egy csinos lányról. Egy képpel egy mosolyról. Hát ez sem történt máshogy. Tettem Eléd egy képet. Egy vonzó képet, amiről tudtam, hogy imádni fogod. És hagytam, hogy megszülessen a gondolat. Aztán, hogy ez a gondolat behálózza az agyadat. Aztán kivártam, ameddig már csak ezekkel a hálókkal foglalkozol. És akkor... Építkezni kezdtem a fejedben! Először azzal kezdtem,  hogy összeszereltem egy IKEA-s ülőgarnitúrát. Aztán festeni kezdtem a szobám színét. Persze nem rózsaszínre... Azt kilökte volna az agyad. Aztán ebédlő asztalt szereztem a helyi bolhapiacról és székeket hozzá. Majd foteleket vettem, polcokat és könyveket vásároltam jutányos áron az emlékeidből. Miután kész voltam az első szobával, berendeztem a konyhát, a fürdőszobát... És még szép, hogy a hálószobánkat is! 

Szóval a barátaim megkérdezték tőlem féltékeny vagyok e? Eláruljam miért nem vagyok féltékeny? Akkora lakásom van a fejedben, hogy golfpályát, jakuzzit, edző termet, de még egy magán repülőteret is a magaménak tudhatok. Ami azonban igazán különleges, hogy az én kis luxus villám nem csak hogy létezik, de még üzemel is! Nap mint nap elképzeled a közös életünket... Nap mint nap sétálgatok a fejedben! Nap mint nap felébredsz mellettem. Nap mint nap végig nézed, ahogyan bugyiban sétálgatok a konyhában és kávét főzök meg tojást sütök Neked reggelire. 

A legjobb az IKEA bútoros, luxus villánkban, hogy nem csak én szeretem... Te épp úgy rajongasz értem! Olyannyira, hogy az összes számlát kifizeted és magad mellé képzeld engem. Azt hiszem Neked jobban fájna, ha egyszer kiköltöznék onnan. Képzeletbeli lakásunk egyetlen - és szomorú - ténye azonban az, hogy már be is csomagoltam. Csak idő kérdése... Azt várom, hogy kilökj onnan. Addig ücsörgök még egy kicsit a küszöbön. Ellógatom a lábam. Végig nézek a falakon, a képeken, a kanapékon, az ebédlőasztalon, meg a foteleken. Átgondolom, hogyan alakítgattam, dolgozgattam rajta, míg nem a közös otthonunk lett! És hogy mi történik ha végre megteszed amire várok? Soha többé nem nézek vissza! A lakásunkra pedig az lesz írva: 

ÜZEMEN KÍVÜL

irigység

Mocskos egy érzés ez az irigység. Mondhatnám, hogy óvatosan lopózik be, mint éjjel a tolvaj, de az nem lenne igaz. Az irigység jóval erősebb ennél. Az irigységnek nincs szüksége sunyi, betörős módszerekre. Az irigység, olyan erős, hogy bármikor támadhat szemből is. És meg is teszi. 

Egy barátom könyvét olvastam. Nem is könyvét. Csupán az első fejezetet. Tegnap kezdte. Elég jól sikerült. Izgulok a főhősökért, úgy ahogyan azt az ember minden siker-sztori elején teszi. Ami nevetséges, hogy nem a  barátomat irigylem. Ahogy olvastam és egyre inkább részesévé váltam a történetnek, rájöttem, hogy a női főszereplőt irigylem. Elszomorítana, ha happy end lenne a végkifejlet. Irigylem a főhősnőt, amiért úgy néz rá a főhős, ahogy rá néz. Remélem szét szakadnak. Nem mintha ettől, bárki is úgy nézne rám, mint ahogyan Rá néznek. 

Az irigység nem csak mocskos, de felesleges érzelem is! 

szökés.

- Milyen volt elszökni? 
- Rideg. -szünetet tart. - Te sosem szöktél el?
- Egyszer. - most én tartok szünetet. Az emlékeimben kutatok, valami pontosabb információért, valami emlékért, amitől majd úgy érzem, hogy akkor tényleg megtettem - Azt hiszem, hét éves voltam. Én és a nővérem összevesztünk valamin, és a szüleim mellé álltak. 
- Min vesztetek össze?
- Valami nagy igazságtalanságon. - nevetek. Azt hiszem keserűségemben. - Már nem emlékszem. - újabb szünet és újabb emlékek. Lassacskán tényleg valósággá válik. A fejemben a hét éves önmagamat látom. - De a szüleim mellé álltak... - folytatom- Így csináltam egy tonhalas-salátás szendvicset és elszöktem. 
- És hova mentél? -puha mosolyt látok az arcán. Ez egyáltalán nem keserű. Felvidít.
- A moziba. - Felelem, ugyan olyan mosollyal. Már nem érzem keserűnek. Az, ahogyan rám néz, egyszerűen felvidít. - Valami rajzfilmet játszottak. -elmerengek. Látom a mese részleteit magam előtt. - Volt benne egy hercegnő és mindenki énekelt. És aztán magányosnak éreztem magam...  - üresen cseng a hangom -Megettem a tonhalas-salátás szendvicsemet és hazajöttem. 
- Aggódtak a szüleid? - már nyoma sincs a mosolynak az arcán.
- Észre sem vették, hogy eltűntem. - Elgondolkozik. Látom, ahogy csikorognak a kerekek a fejében. Inkább magam elé meredek, mint rá. De attól még látom. Szinte hallom, ahogy erőlködik az agya. 
- Megtennél nekem valamit? -böki ki végül és ekkor ránézek. Az arca komoly. Nyoma sincs csenevész mosolynak, vagy kisfiús csintalanságnak.
- Mit? - kérdem egyszerűen. 
- Ha megint úgy érzed, hogy el akarsz szökni... Hívj fel előtte engem, jó?
Elmosolyodok. Komolyan gondolja. Rábólintok. Egy ideig csak bólogatok...
- Jó! - mondom mosolyogva, csak hogy nyomatékot adjak a mondandómnak. A szemembe néz, én meg az övébe. A kezem után nyúl. Összekulcsolt ujjak. 

kétség, lenyomatok és hullák

KÉTSÉG.

Ezt látom mindenütt. Ez van a falakra írva, óriási betűkkel festették fel az éjjel a tapétámra. Olyan mintha vérrel írták volna, csak hogy súlyosabbnak tűnjön a döntés. Mocskos kézlenyomatokat hagytak a falakon, menekülő áldozatok kézlenyomatai ezek. Azt hiszem az én kezem nyomai. Újra rám kacsint egy felirat, kacagva közeledik szellemként az arcomhoz, majd hirtelen az utolsó pillanatban, mikor a kétség pánikká válna, mikor a torkomban lévő gombóc könnyek formájában törne a felszínre, mikor végre már úgy érezhetném nincs tovább, pusztán a beletörődés marad, hát a kétség kacagva kitér előlem. Egy milliméterre van az arcomtól, érzem a leheletét a bőrömön, olyan közel van, hogy hallom minden szívdobbanását, majd hirtelen eltűnik. CSEND. Nincs többé. Csak egy felirat a szobám falán. Véres felirat, amit véres kézlenyomatok kísérnek. Talán én hagytam a nyomokat a falakon. Talán én voltam aki minden erőmet bevetve, teljes elszántsággal próbáltam a puszta kezemmel lekaparni a falakról a KÉTSÉGET. Áldozatok kézlenyomatai ezek, azoké akik az utolsó lélegzetükkel is próbáltak szabadulni. Döntések kézlenyomatai, a jó döntések maradványai. Hiszen a végén úgy is csak ezt hagyja meg nekünk a kétség. Az emlékét, annak, hogy milyen volt mikor még választhattunk? Milyen volt, mikor még dönthettünk volna helyesen? Milyen volt, mikor még hezitáltunk és mérlegeltünk. De aztán csak a véres kézlenyomatok maradnak. A jó döntések hullái a lenyomatok alatt hevernek. 

És menthetetlenek. Hideg hullák csupán.Falfehérek.Üresek.Véresek.Hullák. Isten igazából 

DÖGLÖTTEK!