Valahol mélyen mindig is éreztem, hogy kicsi ez a város, ahhoz, hogy valami minőségi élményben legyen részem. A hétvégén spontán, Budapesten ragadtam... És azt hiszem magával is ragadott a város. Valahogy, valami csodálatos égi szervezés folytán, egy zongora koncerten találtam magam. Nem amolyan, bolondos dallamokat játszunk, koncert volt ez. Az előadó egy zseni volt. Egy őrült. Valaki olyan, akire már ha csak ránéztél az élet jutott eszedbe! Játszani kezdett, és mintha egy új világ tárult volna az ember elé. De még nem is az fogott meg, hogy úgy zongorázott, hogy a hallani lehetett, ahogy a húrok elengednek és pattogva szakadozni kezdenek, vagy az, hogy látható repedések keletkeztek a finomra csiszolt fehér billentyűkön... Igazán mély hatás az volt, mikor egyszer csak elhalkult a dallam. Érezhető volt a feszültség. Láttam, ahogy kiül az emberek arcára, a "Ne hagyd abba! Csak még egy percet!- arckifejezés". Szinte hallottam, ahogy az óra mutatója visszafelé kezd kattogni. Abban az egyetlen csöndes pillanatban, ott volt a világ összes fájdalma. Az összes síró afrikai gyerek könnye. Minden terror támadás áldozatának és azok hozzátartozóinak fájdalma. Minden valaha elmormolt ima, amit egy nő hullat el a párnájába éjszakánként a férje halála után. Hallani lehetett az összes zuhanó repülőgépen ülő utas sikítását. Minden újszülött sírása világra jöttének első pillanatában. Érezni lehetett az első lélegzet vétel fájdalmát. Ahogy kitágul a tüdő. Hallani lehetett az első hangokat, amelyeket egy csecsemő hall és fülsüketítőnek érzi. Hirtelen világossá vált, milyen ha megérintik az ember bőrét, vagy milyen ha illatokat érzünk. Minden idegen volt. Minden új. Minden váratlan. Szívünk szerint mind azt ordítottuk volna:
ERRE NEM VAGYUNK FELKÉSZÜLVE!
Ez a sok sok érzelem, ez a rengeteg fájdalom és zaj egyetlen másodpercnyi csendbe sűrűsödött össze. Ebben az egyetlen másodpercben, az emberek nem vettek levegőt. Még csak pislogni se pislogtak, mert attól féltek, hogy ha csak egy tizedmásodpercre is lehunyják a szemüket, az előadó, a csend, és az a sok zaj ami elmúlik a csendben megszűnik. Hogy mikor legközelebb kinyitják a szemüket otthon találják magukat. Az ágyukban, a TV előtt, a villamoson, ahol épp elszunyókáltak s csupán egy pillanatnyi álom tárult eléjük. Csak ültek ott lélegzet visszafojtva, mozdulatlanul, kitágult pupillákkal és vártak. Vártak valamit, amitől majd könnyebbnek érzik a Világ terhét... És mikor úgy tűnt, hogy a csend már elviselhetetlen. Mikor néhányan már nem bírták pislogás nélkül, s szemhéjuk félig leereszkedett... Felcsendült egy hang. Amitől az órák újra előre fele jártak... Az emberek megmozdulhattak, pisloghattak, lélegezhettek. Újra megkönnyebbültek.
DE MEDDIG?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése