szökés.

- Milyen volt elszökni? 
- Rideg. -szünetet tart. - Te sosem szöktél el?
- Egyszer. - most én tartok szünetet. Az emlékeimben kutatok, valami pontosabb információért, valami emlékért, amitől majd úgy érzem, hogy akkor tényleg megtettem - Azt hiszem, hét éves voltam. Én és a nővérem összevesztünk valamin, és a szüleim mellé álltak. 
- Min vesztetek össze?
- Valami nagy igazságtalanságon. - nevetek. Azt hiszem keserűségemben. - Már nem emlékszem. - újabb szünet és újabb emlékek. Lassacskán tényleg valósággá válik. A fejemben a hét éves önmagamat látom. - De a szüleim mellé álltak... - folytatom- Így csináltam egy tonhalas-salátás szendvicset és elszöktem. 
- És hova mentél? -puha mosolyt látok az arcán. Ez egyáltalán nem keserű. Felvidít.
- A moziba. - Felelem, ugyan olyan mosollyal. Már nem érzem keserűnek. Az, ahogyan rám néz, egyszerűen felvidít. - Valami rajzfilmet játszottak. -elmerengek. Látom a mese részleteit magam előtt. - Volt benne egy hercegnő és mindenki énekelt. És aztán magányosnak éreztem magam...  - üresen cseng a hangom -Megettem a tonhalas-salátás szendvicsemet és hazajöttem. 
- Aggódtak a szüleid? - már nyoma sincs a mosolynak az arcán.
- Észre sem vették, hogy eltűntem. - Elgondolkozik. Látom, ahogy csikorognak a kerekek a fejében. Inkább magam elé meredek, mint rá. De attól még látom. Szinte hallom, ahogy erőlködik az agya. 
- Megtennél nekem valamit? -böki ki végül és ekkor ránézek. Az arca komoly. Nyoma sincs csenevész mosolynak, vagy kisfiús csintalanságnak.
- Mit? - kérdem egyszerűen. 
- Ha megint úgy érzed, hogy el akarsz szökni... Hívj fel előtte engem, jó?
Elmosolyodok. Komolyan gondolja. Rábólintok. Egy ideig csak bólogatok...
- Jó! - mondom mosolyogva, csak hogy nyomatékot adjak a mondandómnak. A szemembe néz, én meg az övébe. A kezem után nyúl. Összekulcsolt ujjak.