KÉTSÉG.
Ezt látom mindenütt. Ez van a falakra írva, óriási betűkkel festették fel az éjjel a tapétámra. Olyan mintha vérrel írták volna, csak hogy súlyosabbnak tűnjön a döntés. Mocskos kézlenyomatokat hagytak a falakon, menekülő áldozatok kézlenyomatai ezek. Azt hiszem az én kezem nyomai. Újra rám kacsint egy felirat, kacagva közeledik szellemként az arcomhoz, majd hirtelen az utolsó pillanatban, mikor a kétség pánikká válna, mikor a torkomban lévő gombóc könnyek formájában törne a felszínre, mikor végre már úgy érezhetném nincs tovább, pusztán a beletörődés marad, hát a kétség kacagva kitér előlem. Egy milliméterre van az arcomtól, érzem a leheletét a bőrömön, olyan közel van, hogy hallom minden szívdobbanását, majd hirtelen eltűnik. CSEND. Nincs többé. Csak egy felirat a szobám falán. Véres felirat, amit véres kézlenyomatok kísérnek. Talán én hagytam a nyomokat a falakon. Talán én voltam aki minden erőmet bevetve, teljes elszántsággal próbáltam a puszta kezemmel lekaparni a falakról a KÉTSÉGET. Áldozatok kézlenyomatai ezek, azoké akik az utolsó lélegzetükkel is próbáltak szabadulni. Döntések kézlenyomatai, a jó döntések maradványai. Hiszen a végén úgy is csak ezt hagyja meg nekünk a kétség. Az emlékét, annak, hogy milyen volt mikor még választhattunk? Milyen volt, mikor még dönthettünk volna helyesen? Milyen volt, mikor még hezitáltunk és mérlegeltünk. De aztán csak a véres kézlenyomatok maradnak. A jó döntések hullái a lenyomatok alatt hevernek.
És menthetetlenek. Hideg hullák csupán.Falfehérek.Üresek.Véresek.Hullák. Isten igazából
DÖGLÖTTEK!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése