Gimnázium, Sprite, Menza, Könyvtár, Szerelem...

Drága Tavaszi kollekció kedvelők! : )

Tudjátok, vannak sóhajok amik egy életen át tartanak. Olyan sóhajok, amik szorosan összefonódnak a "mi lett volna ha" kérdés már már őrjítő suttogásával. Szinte halljuk, ahogy szadista élvezettel csókolja bele a sors a fülünkbe a kérdést és megvető kielégüléssel és szánalommal nyugtázza: bánod, hogy nem máshogy tetted. És mi sem egyszerűbb, mint egyszerűen elfogadni ezt a "kitartó-sóhajt" a "kitartó-suttogással"... Aztán egy idő után nyugodtan kezelhetjük már alapzajnak is! Bátran gondolhatjuk, hogy egyszerűen zúg a fülünk és ezt a zúgást az egész emberiség hallja. Ez a legnormálisabb fütyörésző, sípoló, sistergő, süvítő hang, amit az emberiségnek valaha is át kell élnie. Beletemetkezhetünk és nyugodtak lehetünk, mert hát tudhatjuk, hogy a sors szánalma egész életünkön át sóhajok formájában kísér végig minket.
Persze, mondhatnám, hogy felesleges dolog azon gondolkozni, hogy mi történik ha életünk egyik döntő vagy jelentéktelen pillanatában máshogy döntünk. Nem értek egyet azokkal akik úgy gondolják, hogy a hibák felismerése, analizálása butaság lenne. Mert miért ne gondolkoznánk el azon, hogy hogy zajlott le volna az életünk ha hat évvel ezelőtt nem úgy döntök, hogy gimnáziumba iratkozom. Vagy ha hat évvel ezelőtt nem ÚGY döntök, hogy EBBE a gimnáziumba iratkozom. Vagy ha öt és fél évvel ezelőtt nem úgy döntök, hogy adok neki egy kortyot a Spriteomból. És aztán ha öt és 5 hónappal ezelőtt nem megyek el a menzára a barátaimmal ebédelni, hanem becsületesen, késés mentesen befutok az énekórámra. Mi lett volna, ha nem kezdünk együtt könyvtárba járni. Mi lett volna, ha négy és fél évvel ezelőtt nem szeret belém. Vagy mi lett volna ha négy évvel ezelőtt mikor belém szeretett, én viszont szeretem és nem utasítom vissza. Mi lett volna ha én minden áldott alkalommal, mikor eldobtam őt magamtól komolyan is gondolom. Úgy hiszem, hogy a tetteinkkel nem sok mindent tudunk befolyásolni. De a tettek befolyásolják a személyiségünket! Ezek a tettek tesznek minket azzá akik vagyunk! Sok mindent visszacsinálnék! És sok mindent bánok... Hány felesleges másodpercért szeretnék most bocsánatot kérni?! És hány sebet szeretnék tényleg elfelejteni. Pofonokat, amiknek a csattanása még ma is a fülemben bujkál. Pofonokat, amiket érzek égni az arcomon. Pofonokat, amiket én osztottam. Pofonokat, amiket érzek a bőrömön, érzem, ahogy a körmeim is beleremegnek, és már már úgy tűnik még ez az erősen ragaszkodó szaruhártya is szeretne leesni, inkább különválni tőlem. Mert néha a körmöknek jobb körömágy és kéz nélkül.
Vannak sóhajok, amik egy életen át tartanak! Olyan sóhajok, amik szorosan összefonódnak a "mi lett volna ha" kérdés már már őrjítő suttogásával. Ma reggelig hallottam, ahogy a sors szadista élvezettel csókolta bele a fülembe A KÉRDÉST és megvető kielégüléssel nyugtázta, bizony vannak dolgok amiket másként csinálnék. És tudod kedves sors! Igazad van! Sok mindent megváltoztatnék.... De nem véletlen, hogy nem TUDOM megváltoztatni a múltamat. Az egyetlen megoldás, hogy nem hagyom, hogy a múltam belemásszon a jelenemben. Ami volt megtörtént. De ettől többet már nem jelent. Nekem a múlt már nem a részem. A múlt nem a személyiségem része, a múlt az ami formálta a személyiségemet. De nem belőle születtem! És miután ma reggel nem a sors fütyörésző, sípoló, sistergő, süvítő hangjára ébredtem, hanem a csendre... A mai nap folyamán egy dallam kezdett keringeni a fejemben!

See how I leave with every piece of you!
There's a fire starting in my heart!
Reaching a fever pitch and it's bringing me out the dark!:)