Drága divatrajongók!
Vannak skicceim amiket, soha senkinek nem mutattam meg.
Csupán a gépem meghajtóján tárolt szemetek. Amiket a valóságban összegyűrve a
kukában tartanak a költők, a neves divattervezők, az írók. Az én szemetem
virtuális, aminek egy részem örül, hiszen így azért még sem olyan valóságos a
por ami belep mindent. Nem tudom van e az a törlőkendő, van e olyan porszívó
ami képes ezt a szennyet eltakarítani, magába szívni.
Vannak fogadalmak, amik egy életre szólnak. Vannak kimondott
szavak, amiknek elkötelezzük magunkat. Eskük, amik örökérvényűek, szentek és
sérthetetlenek. Legalább is azt, hisszük róluk, hogy azok. De mi történik
akkor, amikor kiderül, hogy még sem? Mi van akkor ha életed legszentebb
fogadalmát megszeged valaki kedvéért? Ha egyszerűen sutba dobsz közel 20 évet,
majd' két évtizedet és úgy döntesz azt teszed, amit soha nem akartál, úgy ahogy
soha nem akartad, azzal akire nem is gondoltál volna, ott ahol sose szeretted
volna... Vonatként zakatol alattam az összes megszegett fogadalmam. Hallom,
ahogy a síneken gördülő kemény vas kerekek azt ordítják
"ha-zug-vagy". Nem is ordítják... Még csak a hangjukat sem emelik
meg! Tudják, hogy elég ha suttogják.
Egyesek két életet szeretnének... Még dalt is írnak erről.
Hát nekem dal nélkül is megadatott. Szerintem nem tudják, hogy mivel is jár ez.
Nem ismerik fel a párhuzamos világok közötti skizofrén állapotot. Csak hallom,
ahogy zakatol a vonat és érzem, ahogy egyik életemből a másikba utazok. Ott fog
várni! Ott áll majd... Talán mosolyog majd, bár sokkal elképzelhetőbbnek
tartom, hogy egy unott arccal találkozom majd, aki kötelességét teljesíti mikor
átveszi a csomagjaimat. Talán meg akar majd csókolni, de sokkal valószínűbbnek
látom, hogy mikor az arcomat nyújtom felé az ajkaim helyett, ő megnyugszik
majd. Talán a kezem után nyúl séta közben, de sokkal valószínűbb, hogy a
csomagjaim lefoglalják majd mindkét kezét és nem próbálja meg kiszabadítani
őket számomra. Talán beszélgetünk majd a buszon, de sokkal valószínűbb, hogy csak
ülünk majd egymással szemben. Azt fogom kérni, hogy várjon meg a kapuban. Nem
szeretném a lakásomon látni, nem akarom, hogy egyetlen villanásnyi képem is
legyen róla az új szobámban. Aztán kimegyek elé és kemény leszek. Eljátszom,
hogy valahol útközben fölényt szereztem. Eljátszom, hogy ennek az egésznek én
akarom a végét és nem ő. Mosolyogni fogok, egyenesen az arcába nézek majd és
szemrebbenés nélkül hazudok. A kezét fogom majd közben, végig simítok egyszer
az arcán és azt mondom: "Eljátszottad az utolsó esélyedet is". A
szívem mélyén arra vágyom, hogy legalább egy minimális kétségbeesés átsuhan majd az
arcán... De a valóság az, hogy megkönnyebbül majd! Zakatol a vonat...
Egyre intenzívebb, egyre agresszívabb! Egyre közelebb kerülök hozzá és minden méter
amit teszek egyre távolabb visz tőle.
Van az a nyári szomorúság, amiről Lana
Del Rey énekel. Átitatja most a lelkem minden egyes rétegét. Mint a kockacukrot
a kávé... Aztán szép lassan elolvadok benne. Kavargatás nélkül is a kávé része
leszek. A hatalmas nyári szomorúság édesítőszere! Nem tudom mikor kerültem
ilyen messze a fogadalmaimtól. Egyszerűen csak elsodródtam. A legrosszabb pedig
az a fogadalmakban, hogy ha egyszer megszegted őket nem csinálhatod vissza.
Azok örökké megszegett eskük maradnak. Sebzettek, sérültek, cseppet sem
szentek...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése