Házasság, avagy nincs több lehetőség.

Tavaly nyáron ideiglenesen a vendéglátóiparban telepedtem le. Egy hosszú utca, hosszú üzlet sorának egyike volt a "mi kis üzletünk". Viszonylag populáris, a szomszéd boltunkból hozzánk jártak kávézni, vagy csak az idejüket elverni az aktuális "új lánnyal" mikor nem volt vevőjük. Szóval a lényeg, én abban az időben az igaz szerelem megtalálását tűztem ki célul magamnak. És randizgatni is kezdtem egy tökéletes igaz szerelemnek tűnő sráccal. Esténként türelmesen várta, hogy végezzek a munkahelyemen és végre az izzadt, undorító barátnő jelöltjét haza kísérhesse, aki tulajdonképpen nem mutatott komolyabb érdeklődést iránta. Szóval azokban az időkben pont elkaptam egy szomszéd boltos tekintetében a vágyat. Éppen a kávéját főztem és amikor felnéztem a tükörben láttam a két szemét. Láttam, ahogy elkezd forrni benne valami. Egészen olyan volt, mint a düh. Szinte engem is megégetett az a tekintet. Egy pillanat alatt hevesedett fel benne valami, egészen addig ameddig a hőmérő szét nem pukkadt az fejében és benne lévő higany meg nem fertőzte és el nem pusztította az agyának minden egyes sejtjét és barázdáját. Aztán hirtelen rajtakapott, hogy rajtakaptam. És a szeméből eltűnt a tűz...  De a parázs ott maradt. A gondolat megfogant. És ettől a perctől kezdve, mindennap órákat töltött nálam. Hosszú órákat, kaját hozott nekem, fizette a kávémat, hatalmas jattot adott, sört vett, régi fotókat hozott, amikért rajongtam és persze bókolt. És minden ilyesmire, minden gesztusra egyetlen kérdéssel feleltem: "Hogy van a barátnőd?". Hat éve együtt vannak, együtt laknak, a kapcsolat unalmas, a pizzát is neki vette, a sört is neki vitte volna, a bókokat is neki szánta, a fényképeket is neki küldték...  De meglátott és inkább behozta. És egy idő után feltettem neki A kérdést, amit hosszú ideje magának se mert feltenni. "Miért nem veszed el?". És ő azt mondta:

 "Buta dolog a házasság. Talán sose nősülök meg! Csak ha azt érezném, nincs több lehetőség." 

Csak figyelt tovább. Rám gondolt, mikor otthon befeküdt a felesége mellé. Rám gondolt, mikor a reggel első kávéját megitta a konyhájuk ócska székén ülve. Rám gondolt mikor kinyitotta a boltot. Rám gondolt mikor jött az ügyfél és rám mikor elment. Aztán egyik este ott maradt. Ült a vendéglő teraszán. Rám várt. Mikor kiértem két férfi ült egymással szemben, farkasszemet nézve. Ott ültek mindketten. Az örök reménykedők. Akik úgy gondolták aznap este készek bármire, hogy a bármi végre megtörténjen. Mintha érezték volna, hogy egymás keresztbetevői ők. Csak ültek és bámulták az üzlet ajtaját, hogy kilépjek. 

Odaléptem a randi partneremhez, megöleltem és puszit adtam neki. Egyetlen másodpercet kértem csupán tőle. 

Aztán odafordultam a szomszédhoz:
- Már bezártunk, Szomszéd! Ideje hazamenned!
- Rád vártam.
- Miért, Szomszéd? Lejöttek értem.
- Lejöhet holnap is! Ma hazamehet, vettem egy doboz sört...
- Nem megy haza. Egyedül nem.
És csend következett. Kinyitotta az üzlet ajtaját. Elköszönt. És érezni lehetett a levegőben, ahogy valami megtörik. A tűz egyszerre elaludt. A randipartnerem még átkarolt. Utoljára. Érezni lehetett az ölelésén, a karjain, a sóhaján. A csendes párbeszéd közepette rádöbbent, hogy ő lett a győztes vesztes. Hazakísért. Forró csókot nyomott az arcomra. Aztán az ajkaim szélére. Belevetette minden szenvedélyét, minden forróságot, minden tüzet ami csak kitelt tőle. Átölelt. Hosszan a karjaiba font. Mélyeket szippantott a hajam illatából. Azt hiszem a csillagokat bámultam közbe. És elköszönt még egyszer. Utoljára. 
Másnap már csak a fizetésemért mentem be. Az, az este volt a nyár utolsó meleg éjszakája, amit végig dolgoztam. Szomszéd, soha többé nem keresett. Attól függetlenül, hogy már nem dolgoztam ott, nem járt kávézni sem.
Mindössze egyetlen egyszer írt még néhány rövid gondolatot.

"Olyan élénk és felemésztően tüzes a természeted... Én komolyan úgy gondoltam, hogy egyetlenegyszer... Csak egyszer megtörténik..." 

Aztán soha többé nem beszéltünk.

Még azon a nyáron elvette a lányt. 

Idézőjelek, avagy párkapcsolati tanácsadás

Néha az sors mikor mókás kedvében van hajlamos az arcunkba vágni olyan dolgokat, amiket egyáltalán nem akarunk látni. Feltűnik egy szelet csokoládé az íróasztalunkon az irodánkban, tavasszal a legnagyobb fogyókúránk kellős közepén. Szembe találjuk magunkat egy pohár méregdrága pezsgővel mikor épp méregtelenítünk. Ott terem egy gyönyörű cipő a kirakatban mikor a leginkább spórolnunk kellene. És persze amikor az élet úgy dönt megmutatja milyen lehengerlő humorérzékkel rendelkezik... Egy gyönyörű és tökéletes "első randi" közepette ott terem egy volt szerelem. Persze ilyenkor jön az a nagy kínos pillanat, hogy beszélni az újnak a régiről ott szemtől szemben. De ma rájöttem, hogy vannak régiek akikről soha nem beszélünk...
Tudjátok, hölgyek! "A játékos", akiről néhány hete írtam... Szóval bonyolult véget ért a "kapcsolat" (az ő kérésére írom idézőjelben!). Veszekedések, meg flörtölések, kényelmetlen ébredések... Az egész tényleg bonyolulttá vált. Szóval most! Néhány héttel később amikor a szokásos összeröffenésünkön ültünk, a szokásos koktélokat iszogatva, könnyeden, nevetgélve mesélt a történet végéről. Elmondta, mennyire buta volt, hogy pusztán lustaságból nem próbált továbblépni, na meg, hogy mennyire egy utolsó dolog volt azt hinni, hogy egy "olyan" (idézőjel az oroszlán kérésére) személyiség majd megváltoztathatja. Rengeteg dolog ragadta meg a figyelmemet miközben önfeledten beszélt... A néhány hétig tartó "sose kellett még férfi ennyire-állapotból", eljutottunk az "azt sem értem miért néztem egyáltalán rá- állapotig". Ami persze sértő lehet a férfi számára (aki valószínűleg bele-beleolvasott már néhány posztomba és talán ezt is végigolvassa majd). De ezennel had jegyezzem meg: Nincs ebben semmi sértés! Egészen egyszerűen úgy érezted nyeregben vagy... Tudom, hogy szeretnéd azt hinni, hogy hiányzol "A játékosnak", de had törjem én össze ezt a hiú ábrándot. Eszébe se jutsz... "A játékos" igazi hölgy, azt mondta sose szeretne bántani, hogy ha legközelebb lát (bár én őszintén remélem, hogy soha többé nem részesít abban a kegyben, hogy még egyszer rád néz), úgy tesz majd, mintha soha semmi nem történt volna köztetek. Egyszerűen köszön majd Neked és elmegy melletted, mintha egy ismerős idegen lennél. Hát nem ez a legnemesebb vereség amit nőtől látunk!?
Az egyik dolog ami annyira megragadott abban ami történt kettejük között, hogy "A játékos" egy szó és egyéb nélkül beismeri, hogy ezt a menetet elvesztette. Mégis úgy érzem van benne valami előkelő még a csata végén is. Királynőként száll ki a ringből. Szinte látom magam előtt, ahogy megtörli a felcsattant véres száját. Rámosolyog az ellenfélre, talán még kezet is ráz vele, majd magasra szegett, emelt fővel távozik még azelőtt, hogy a legutolsó ütést is megkapná.
A történetük óriási vitával végződött. Ronda dolgokat mondtak egymásnak. (Egy valaki biztosan...)
És ekkor elhangzik az a mondat, ami megmutatja az életnek, hogy az igazi játékosoknak is van humorérzéke:

"Tudjátok lányok... A hölgyek nem kezdenek veszekedéseket! De ők fejezik be..." 

És az egyetlen dolog amiben "a játékos" különbözik egy hölgytől, hogy ő nem szégyell veszekedést kezdeményezni. De ami biztos... Ő fejezi be!

Szóval, hogy mi a lényeg? Mi az a végzetes tanulság amit majd napokig forgatunk magunkban a történet olvasása után?
Néha a férfiak azt hiszik fontosak... Azt hiszik, kellenek. Azt hiszik, hiányoznának. Néha a nők meg vannak győződve róla, hogy a férfiak fontosak. Azt hiszik a férfiak
kellenek a nőknek. Azt hiszik, hiányoznának nekik. És az ilyen történetek alkalmával mindkét félnek rá kell jönnie, hogy nincs igazuk. Mert az egyiknek nem hiányzik a másik. A másik viszont szembesül a ténnyel, hogy nem hiányolják...
Így hát nézzünk körbe hölgyek! Ha a lelkünk mélyére nézünk... Hiányozna nekünk az aki mellett felébredünk reggelente?
És kedves urak! (Igen, akár TE is kedvesem, a "kapcsolat" nyertese") Nem hiányzik, hogy hiányozz neki? Mert ha egy kicsit is úgy érzed igen... Talán érdemes lenne addig a tudtára adnod ezt, ameddig ő nem jön rá, hogy nem hiányzol... Vagy ameddig még nem tud mit kezdeni a felismeréssel!

Levélrészlet, avagy atomórák és másodpercek

Nem rég egy kedves barátom mesélt nekem egy igazán érdekes történetet. A Holdra-szállás idejében, az akkori atomórák elvileg annyira pontosak voltak, hogy 300 évente késtek egyetlen másodpercet. Háromszáz évente egyetlen másodperc. Nem tűnik elenyészőnek? Ahhoz a sok sok ezer évhez képest amit már leélt az emberiség a Földön, az a rengeteg háború, a puccsok, a királyok akik váltották egymást, a forradalmak, az írók örök érvényű szerelmi történetei amit papírra vetettek... Mind-mind hosszú hosszú idő leforgása alatt alakultak ki, bontakoztak ki, váltak híressé vagy semmissé... És az atomórák háromszáz évente késtek egyetlen másodpercet. Valóban apró dolognak tűnik a történelem szempontjából. DE! Ha a Holdra szálláshoz ezeket az atomórákat használták volna több ezer kilométert tévedtek volna. Háromszáz évente egyetlen másodperc, egyetlen pillanat, amikor valószínűleg épphogy' megfogalmazódik bennünk egy gondolat, de ez sem tudatos. Egyetlen másodperc alatt olyan dolgok történnek velünk amiket az agyunk képtelen továbbítani nekünk gondolati szinten. Egy lélegzetvétel, de egy sóhajra már nem elég. És ez az egyetlen másodperc képes több ezer kilométert csalni. Képes minket zsákutcába vezetni, olyan katasztrófákat okozhat amiket talán elképzelni sem tudunk. Így a tudósok kifejlesztettek egy olyan atomórát ami 138 millió évente téved csupán! Zseniális nem? :) Mennyi minden ér bele egy pillanatba! Elgondolkoztam... Nagyon gyakran ugyan ez történik a mi életünkkel is. Néha egyetlen másodpercet tévedünk csupán... És mikor legközelebb az órára nézünk több ezer kilométerre vagyunk a célunktól. Eltévedtünk és talán sose találunk haza. Mégis van a történetben a tragikusságon és a múlandóság súlyán kívül valami felemelő. Mindig lehetünk pontosabbak. Talán egyszer eljutunk arra a szintre, amikor mi is 138 millió évente tévedünk. És talán az... Az csak méterekre sodor majd a célunktól. 

Szóval ez történik most... Itt ülök egy üres lakásban a padlón és az atomórákról hallott történeteken gondolkozom, amit a TE színházad juttatott eszembe. Messze kerültem attól a színháztól amiben otthon voltam. Pedig csak másodperceken múlott.

Hozd vissza!, avagy metamorfózis oroszlán módra...

Egy kedves barátnőm épp a legcsajosabb estéink közepette beavatott, hogy mennyire elege van már a férfiakból. Hogy mennyire unja "A játékot" és hogy milyen piszkosul dühítő, hogy évekre visszamenőleg most először nem halad egyről a kettőre. Mindemellett nem elég, hogy nem halad, de aljas megalázó vádak is érik őt. Nevetett. A legcsajosabb estéken mindenki nevet. Viszonylag korán témát váltott, látszott, hogy nem akar beszélni róla. De mind kapva kaptunk az alkalmon, hogy tudjuk. Mert hát tudnunk kell, hogy ha az általunk "A játékosként" ismert lány, úgy tűnik vesztésre áll... Egy nagyon édes hasonlattal állt elő, amit a mi drága urunkkal való beszélgetés során találtak ki. Az édes barátnőm a már-már közhelyé vált hasonlattal próbálta igazolni magát. Mondván, hogy nem ássuk ki a döglött kutyát a kertvégéből. És hogy mi volt az úriember válasza? "Tudod édes, nálad nem a döglött kutyákról van szó!Te már akkor elásod őket ha nem hozzák vissza a botot...". Mondanom sem kell milyen mélységes megrökönyödést váltott ki mindannyiunkból a válasz. Azonnal jött, a "hogy merészeli?!" hiszen milyen jogon ítél el bárki BÁRKIT a mai Világban. És ezzel a lendülettel azonnal ítélkeztünk is. Életünkben először jó tanácsokkal próbáltuk ellátni "A játékost"... De "A játékosnak" nem erre volt szüksége. És azt hiszem egy-két gyenge próbálkozás után ezt mi is felismertük. Abba is hagytuk a felesleges tanácsadogatást, nem ölelgettük, mert ő nem az az ölelgetős fajta, nem volt padlón, nem volt kétségbeesett, de valószínűleg még csak tanácstalan sem. Látszott rajta ugyanaz a tűz ami mindig hajtotta. Kihívásként tekintett a dologra. Ugyanakkor érződött a büszke oroszlán sértettsége. Szinte hallottuk, ahogy kifakad "HOGY ÉN ILYEN KÖNNYEN ELÁSNÉK VALAKIT?!"... Talán furcsán hangzik, de imádom nézni ahogy Ő, azzal az elképesztően impulzív és temperamentumos személyiségével megpróbál uralkodni az indulatain. Ahogy ül, mindannyiunknak egyenesen a szemébe néz, a tökéletesen lakkozott körmei között füstölög a cigarettája, a másik kezében az üveg bort tartja és ahelyett, hogy BÁRMIT kimondana egyszerűen csak hanyag elszántsággal beleszív a cigijébe. Van valami előkelő báj még ilyenkor is benne. Tudja, hogy nekünk kiadhatná... Tudja, hogy ezt is várjuk tőle. De mintha ilyenkor is arra figyelne, hogy minden porcikája érdektelennek tűnjön. 

Szóval elgondolkoztam... Vajon jogosan bántják "A játékosunkat" az ellene felhozott vádak? Vagy talán aljas rágalom és nem lenne olyan esküdtszék a Világon aki elítélné őt? Akárhogyan is forgatjuk a dolgot az úriember igazat mondott. De vajon ez csak "A játékosunkra" igaz? Ha egy kicsit is szeretnék belegondolni a női mivoltomba bármennyire is fáj kimondani... De ha úgy veszem észre, hogy nem működik a távirányítóm nem elemet cserélek, nem szerelőhöz viszem, egyszerűen veszek egy újat. Ha úgy látom, hogy a tökéletes fekete ruhám, már nem áll olyan tökéletesen nem viszem varrónőhöz! Veszek egy új fekete ruhát! De vajon jogos e egy ruhához hasonlítani a férfiakat? Azt hiszem a legcsajosabb estéink fénypontja mindig az mikor levetkőzzük a gátlásainkat. Mikor végre KIMONDJUK, mikor az oroszlán üvölteni kezd, mikor a bárány elsírja magát, mikor a macska hozzád dörgölőzik... Természetesen ha az autóm romlik el, nem veszek újat. Az nagyobb értékkel bír, ahogyan a lakásomat se cserélem le, ha peregni kezd a falról a festék. De vajon mennyi különbség van lakás és ruha között, és mennyi férfi és férfi között? Az egyetlen dolog amit biztosan felhoznék "A játékosunk" mentségére, hogy minden kutyát odaadóan szeretett... És hogy meddig? Az vesse ránk az első követ, aki még soha nem szeretett senkit csupán egyetlen éjszaka erejéig. Aki még soha nem élvezte a vadászatot és soha nem hagyott a Földön egyetlen megsebzett vadat sem. És aztán legyünk őszinték, hölgyek! Ki az aki nem várja el a kutyájától, hogy visszahozza a botot, ha egyszer már megtanítottuk neki? 

Nem tudom erkölcsös e vagy nem? Helyén van e vagy nem? Hiba e úgy élni ahogy élünk vagy nem? De amit biztosan tudok... Nincs az az esküdtszék akit "A játékosunk" ne bűvölne el.

Úgy érzem a büszke oroszlán kezdi elveszíteni az irányítást... És mind látjuk rajta, hogy mennyire imádja, hogy az ágyhoz van kötözve! A kérdésem már csak az... Mikor kezd szorítani a kötél? Mikor unja meg "A játékos", hogy az a bizonyos kutya nem is hajlandó megtanulni, hogyan hozza vissza a botot? Én türelmesen várom, hallgatom az oroszlán mély utolsó lélegzeteit a vízbe merülés előtt. Látom magam előtt, ahogy lelassít futás közben, aztán irányt vált. De vajon elég erős e ahhoz, hogy hagyja, hogy legyőzzék? Felér e a csúcsra anélkül, hogy ő futna a hegyre? Hajlandó e botok után rohangálni? 

Szemtanúi leszünk egy metamorfózisnak? 

Játékos

Úgy hallottam, hogy te játékos vagy.. Szóval játsszunk!

Beszélgessünk, veszekedjünk, találkozzunk.

Írjunk egymásnak jó reggelt és jó éjszakát üzeneteket.

Sétáljunk együtt, varázsolj el.

Aggódjunk egymásért, szívassuk egymást, ellenőrizhetjük is egymást. Adjunk egymásnak beceneveket, emlékeket.

Meséld el a titkaidat, bízz bennem falak nélkül.

Beszéljük át az egész éjszakát.

Tegyük féltékennyé a másikat, csókolózzunk és ölelkezzünk, mintha többről szólna. És, hogy ki veszít?! 

Aki először lesz szerelmes!

Gyors éttermek, avagy pasik akiknek nem elég jó a hátsóbejárat

Az élettől bizonyos dolgokat készen kapunk. Készen kapjuk a bacilusokat, az egy éjszakás kalandokat, de néha még az igaz szerelmeket is. Ma már egy olyan Világban élünk, ahol az emberek nyíltan, szemérmetlenül cserélgetik a partnereiket, ahol nincs kivetnivaló abban ha a legjobb barátnőm barátnőjének a volt pasijának a haverjának az unokatesója az én pasim. De még az sem számít abszurdumnak, ha a legjobb barátnőm volt barátja az én barátom. Mert hát mit is lehetne tenni az érzelmek ellen? Nyilván nem én vagyok az egyetlen ember, aki bizonyos készételek felé meglehetősen bizalmatlan. Csak egyetlen pillanatra gondolkozzunk el azon, hogy az újdonsült pasink milyen botrányokon, fájdalmakon mehetett át, amitől olyanná vált, amilyen lett. Készként kapjuk, akár csak a mirelit borsót. Kész ember, semmi formálni való, pusztán betesszük a mikróba, a sütőbe, a fazékba, a serpenyőbe és máris fogyasztható. Még "ideálisabb" esetben ezzel sem kell vesződnünk, csak beállunk a sorba a McDonald's-ban és már ott is díszeleg a tálcánkon a forró, "frissen sült" hamburger. Valóban így megy ez ma? Valóban ez a normális? Sorban állni egy pasiért? Az egyetlen különbség a készételek és a férfiak között, hogy a készételek nem ugranak ki a szádból mondván, hogy "még sem benned akarok a csúcsra jutni" - akarom mondani "még sem a Te hátsóbejáratodat akarom élvezni" - mint ahogyan az a férfiakkal előfordul miközben kiugranak az ágyunkból. Nyilván nem én vagyok az egyetlen, aki bizalmatlan bizonyos készételekkel kapcsolatban. Azonban ma már nem olyan Világban élünk, ahol a bizalmatlan egyenlő a "nem fogyasztó" címkével. Hiszen az, hogy gyors, sokan ismerik, "közösségi hely", hogy gyakorlatilag nem romlandó és hónapokig eláll, már inkább számít előnynek. Mert hát mik is lehetnének egy férfi legjobb tulajdonságai? Ha nem az, hogy gyors, hogy nem romlandó, hogy hónapokig eláll, és bizonyos értelemben véve olykor döbbenet mennyire praktikus tud lenni a "közösségi hely" jelző is. Hiszen valljuk be, imádjuk ha egy bulin a szervező lány minket soron kívül enged be, mert valaha valamikor ők ketten pont pont pont! Szóval a rengeteg jó tulajdonság mellett, már nem is olyan zavaró, hogy undorító, ugye? Leküzdjük a torkunkban keletkező gombócot, egyszerűen visszanyeljük és azt  mondjuk: Ma csak erre van időm, energiám és nagyon nagyon nagyon halkan egy óriási zárójelbe, mikroszkopikus betűkkel hozzátesszük: meg aztán, úgy sem érdemelnék ennél jobb falatot. Úgyhogy komótosan beülünk a gyorsétterembe és várunk a sorunkra... Bár a "várni" szót erős túlzásnak érzem, ugyanis olykor a telefonjainkon csacsogunk, a telefonunkat nyomkodjuk, a pénzünket számoljuk, mindenesetre nem vagyunk tétlenek! Nem ücsörgünk vadászva, hogy valaki meghívjon minket egy italra. Egyszerűen összekötjük a kellemest a hasznossal, hiszen a kajánkat így is- úgyis megkapjuk majd! Nincs lelkesítő beszéd a végén, hogy mi történt azokkal a nőkkel, akik kiöltöztek mikor étterembe mentek. Ma már nem azt a világot éljük, hogy a nők elvárják, hogy kinyissák nekik az ajtót. Ma már abban a világban élünk, ahol a legnagyobb megtiszteltetésnek az számít ha a pasi olykor-olykor felajánlja, hogy "felugrik hozzád, de nem alszik ott". És tegyük csak szívünkre a kezünket! Erről szólnak a gyors éttermek, erre rendezkedtünk be, mert úgy gondoljuk: ennél többet nem érdemlünk. Úgyhogy bele is megyünk, be is térünk! És eljátsszuk, hogy őrülten boldogok vagyunk a hamburgerünk társaságában ülve.

Vannak férfiak akik úgy gondolják, ez az egész, hogy a társadalom ilyenné vált, hogy mi nők nem akarunk vagyonokat fizetni egy ebédért és nem öltözünk ki, a mi hibánk. Ezek általában azok az alfahímek, akik továbbra is úgy gondolják, hogy a nők nem teljes jogú tagjai a társadalomnak. De kérdem én, kik formálják a társadalmat ha nekünk NINCS jogunk hozzá? 

Talán nincs lelkesítő beszéd a végén, de konklúzió mindig van. Lehet, hogy a férfiak miatt elégszünk meg a gyors éttermekkel. De ennyi hamburger és sült krumpli után én rájöttem, hogy IGAZI ételre vágyom. Számomra nem elég, hogy néhány hónapig vagy évig eláll... Olyan kell, ami örökké friss marad. Olyan, amitől nem hízok el! Így hát ha éheznem is kell hónapokig, vagy akár évekig... Nem állok többet sorba! Várok. Kiöltözve, nem a telefonomat nyomkodva, nem facebookozva. Egy elegáns étteremben leszek, minőségi bort iszogatva, és amikor a pincér odajön hozzám, hogy választottam e már? Az én válaszom mindig az lesz:

"Még várok valakit!" 

Pszichológia, avagy bénító érzelmek

Érzelmek. A pszichológiában az érzelmeket összetett, több komponensű epizódokként írjuk le, melyek cselekvésre sarkallnak. Elgondolkoztam. Mi van azokkal az érzelmekkel amik megbénítanak? Amiktől cselekvésképtelenek leszünk. Mint tudjuk a nők igazán nagy tragédiák után, az igazán nagy szerelmi bánatokat követően fodrászhoz mennek. De mi van akkor ha fogalmunk sincs arról, hogy mi az igazi tragédia? Nagyon sokáig tartott mire rájöttem, hogy a valódi dráma nem az ami után az ember elmegy és vesz egy fitnesz bérletet, ami után fogyókúrába kezd, ami után hajat festet... Az igazi trauma az, amikor egyszerűen csak felállsz és elsétálsz. Amikor úgy érzed minden pótcselekvés, minden figyelem elterelés hiába való lenne, mert semmi, de SEMMI nem képes eltüntetni azt az égető, tátongó lyukat amit hirtelen valaki felgyújtott bennünk. Azt hiszem ez most ez a fajta fájdalom. Napokon keresztül fantáziáltam arról, hogy majd arcon köpöm, hogy felpofozom... És most! Ha most itt állna előttem egyszerűen csak elsétálnék. 

Bénító fájdalom, cselekvésképtelenség. 

Fogadalmak, avagy nyári szomorúság...

Drága divatrajongók!

Vannak skicceim amiket, soha senkinek nem mutattam meg. Csupán a gépem meghajtóján tárolt szemetek. Amiket a valóságban összegyűrve a kukában tartanak a költők, a neves divattervezők, az írók. Az én szemetem virtuális, aminek egy részem örül, hiszen így azért még sem olyan valóságos a por ami belep mindent. Nem tudom van e az a törlőkendő, van e olyan porszívó ami képes ezt a szennyet eltakarítani, magába szívni.

Vannak fogadalmak, amik egy életre szólnak. Vannak kimondott szavak, amiknek elkötelezzük magunkat. Eskük, amik örökérvényűek, szentek és sérthetetlenek. Legalább is azt, hisszük róluk, hogy azok. De mi történik akkor, amikor kiderül, hogy még sem? Mi van akkor ha életed legszentebb fogadalmát megszeged valaki kedvéért? Ha egyszerűen sutba dobsz közel 20 évet, majd' két évtizedet és úgy döntesz azt teszed, amit soha nem akartál, úgy ahogy soha nem akartad, azzal akire nem is gondoltál volna, ott ahol sose szeretted volna... Vonatként zakatol alattam az összes megszegett fogadalmam. Hallom, ahogy a síneken gördülő kemény vas kerekek azt ordítják "ha-zug-vagy". Nem is ordítják... Még csak a hangjukat sem emelik meg! Tudják, hogy elég ha suttogják.

Egyesek két életet szeretnének... Még dalt is írnak erről. Hát nekem dal nélkül is megadatott. Szerintem nem tudják, hogy mivel is jár ez. Nem ismerik fel a párhuzamos világok közötti skizofrén állapotot. Csak hallom, ahogy zakatol a vonat és érzem, ahogy egyik életemből a másikba utazok. Ott fog várni! Ott áll majd... Talán mosolyog majd, bár sokkal elképzelhetőbbnek tartom, hogy egy unott arccal találkozom majd, aki kötelességét teljesíti mikor átveszi a csomagjaimat. Talán meg akar majd csókolni, de sokkal valószínűbbnek látom, hogy mikor az arcomat nyújtom felé az ajkaim helyett, ő megnyugszik majd. Talán a kezem után nyúl séta közben, de sokkal valószínűbb, hogy a csomagjaim lefoglalják majd mindkét kezét és nem próbálja meg kiszabadítani őket számomra. Talán beszélgetünk majd a buszon, de sokkal valószínűbb, hogy csak ülünk majd egymással szemben. Azt fogom kérni, hogy várjon meg a kapuban. Nem szeretném a lakásomon látni, nem akarom, hogy egyetlen villanásnyi képem is legyen róla az új szobámban. Aztán kimegyek elé és kemény leszek. Eljátszom, hogy valahol útközben fölényt szereztem. Eljátszom, hogy ennek az egésznek én akarom a végét és nem ő. Mosolyogni fogok, egyenesen az arcába nézek majd és szemrebbenés nélkül hazudok. A kezét fogom majd közben, végig simítok egyszer az arcán és azt mondom: "Eljátszottad az utolsó esélyedet is". A szívem mélyén arra vágyom, hogy legalább egy minimális kétségbeesés átsuhan majd az arcán... De a valóság az, hogy megkönnyebbül majd! Zakatol a vonat... Egyre intenzívebb, egyre agresszívabb! Egyre közelebb kerülök hozzá és minden méter amit teszek egyre távolabb visz tőle. 

Van az a nyári szomorúság, amiről Lana Del Rey énekel. Átitatja most a lelkem minden egyes rétegét. Mint a kockacukrot a kávé... Aztán szép lassan elolvadok benne. Kavargatás nélkül is a kávé része leszek. A hatalmas nyári szomorúság édesítőszere! Nem tudom mikor kerültem ilyen messze a fogadalmaimtól. Egyszerűen csak elsodródtam. A legrosszabb pedig az a fogadalmakban, hogy ha egyszer megszegted őket nem csinálhatod vissza. Azok örökké megszegett eskük maradnak. Sebzettek, sérültek, cseppet sem szentek...