Gyors éttermek, avagy pasik akiknek nem elég jó a hátsóbejárat

Az élettől bizonyos dolgokat készen kapunk. Készen kapjuk a bacilusokat, az egy éjszakás kalandokat, de néha még az igaz szerelmeket is. Ma már egy olyan Világban élünk, ahol az emberek nyíltan, szemérmetlenül cserélgetik a partnereiket, ahol nincs kivetnivaló abban ha a legjobb barátnőm barátnőjének a volt pasijának a haverjának az unokatesója az én pasim. De még az sem számít abszurdumnak, ha a legjobb barátnőm volt barátja az én barátom. Mert hát mit is lehetne tenni az érzelmek ellen? Nyilván nem én vagyok az egyetlen ember, aki bizonyos készételek felé meglehetősen bizalmatlan. Csak egyetlen pillanatra gondolkozzunk el azon, hogy az újdonsült pasink milyen botrányokon, fájdalmakon mehetett át, amitől olyanná vált, amilyen lett. Készként kapjuk, akár csak a mirelit borsót. Kész ember, semmi formálni való, pusztán betesszük a mikróba, a sütőbe, a fazékba, a serpenyőbe és máris fogyasztható. Még "ideálisabb" esetben ezzel sem kell vesződnünk, csak beállunk a sorba a McDonald's-ban és már ott is díszeleg a tálcánkon a forró, "frissen sült" hamburger. Valóban így megy ez ma? Valóban ez a normális? Sorban állni egy pasiért? Az egyetlen különbség a készételek és a férfiak között, hogy a készételek nem ugranak ki a szádból mondván, hogy "még sem benned akarok a csúcsra jutni" - akarom mondani "még sem a Te hátsóbejáratodat akarom élvezni" - mint ahogyan az a férfiakkal előfordul miközben kiugranak az ágyunkból. Nyilván nem én vagyok az egyetlen, aki bizalmatlan bizonyos készételekkel kapcsolatban. Azonban ma már nem olyan Világban élünk, ahol a bizalmatlan egyenlő a "nem fogyasztó" címkével. Hiszen az, hogy gyors, sokan ismerik, "közösségi hely", hogy gyakorlatilag nem romlandó és hónapokig eláll, már inkább számít előnynek. Mert hát mik is lehetnének egy férfi legjobb tulajdonságai? Ha nem az, hogy gyors, hogy nem romlandó, hogy hónapokig eláll, és bizonyos értelemben véve olykor döbbenet mennyire praktikus tud lenni a "közösségi hely" jelző is. Hiszen valljuk be, imádjuk ha egy bulin a szervező lány minket soron kívül enged be, mert valaha valamikor ők ketten pont pont pont! Szóval a rengeteg jó tulajdonság mellett, már nem is olyan zavaró, hogy undorító, ugye? Leküzdjük a torkunkban keletkező gombócot, egyszerűen visszanyeljük és azt  mondjuk: Ma csak erre van időm, energiám és nagyon nagyon nagyon halkan egy óriási zárójelbe, mikroszkopikus betűkkel hozzátesszük: meg aztán, úgy sem érdemelnék ennél jobb falatot. Úgyhogy komótosan beülünk a gyorsétterembe és várunk a sorunkra... Bár a "várni" szót erős túlzásnak érzem, ugyanis olykor a telefonjainkon csacsogunk, a telefonunkat nyomkodjuk, a pénzünket számoljuk, mindenesetre nem vagyunk tétlenek! Nem ücsörgünk vadászva, hogy valaki meghívjon minket egy italra. Egyszerűen összekötjük a kellemest a hasznossal, hiszen a kajánkat így is- úgyis megkapjuk majd! Nincs lelkesítő beszéd a végén, hogy mi történt azokkal a nőkkel, akik kiöltöztek mikor étterembe mentek. Ma már nem azt a világot éljük, hogy a nők elvárják, hogy kinyissák nekik az ajtót. Ma már abban a világban élünk, ahol a legnagyobb megtiszteltetésnek az számít ha a pasi olykor-olykor felajánlja, hogy "felugrik hozzád, de nem alszik ott". És tegyük csak szívünkre a kezünket! Erről szólnak a gyors éttermek, erre rendezkedtünk be, mert úgy gondoljuk: ennél többet nem érdemlünk. Úgyhogy bele is megyünk, be is térünk! És eljátsszuk, hogy őrülten boldogok vagyunk a hamburgerünk társaságában ülve.

Vannak férfiak akik úgy gondolják, ez az egész, hogy a társadalom ilyenné vált, hogy mi nők nem akarunk vagyonokat fizetni egy ebédért és nem öltözünk ki, a mi hibánk. Ezek általában azok az alfahímek, akik továbbra is úgy gondolják, hogy a nők nem teljes jogú tagjai a társadalomnak. De kérdem én, kik formálják a társadalmat ha nekünk NINCS jogunk hozzá? 

Talán nincs lelkesítő beszéd a végén, de konklúzió mindig van. Lehet, hogy a férfiak miatt elégszünk meg a gyors éttermekkel. De ennyi hamburger és sült krumpli után én rájöttem, hogy IGAZI ételre vágyom. Számomra nem elég, hogy néhány hónapig vagy évig eláll... Olyan kell, ami örökké friss marad. Olyan, amitől nem hízok el! Így hát ha éheznem is kell hónapokig, vagy akár évekig... Nem állok többet sorba! Várok. Kiöltözve, nem a telefonomat nyomkodva, nem facebookozva. Egy elegáns étteremben leszek, minőségi bort iszogatva, és amikor a pincér odajön hozzám, hogy választottam e már? Az én válaszom mindig az lesz:

"Még várok valakit!" 

Pszichológia, avagy bénító érzelmek

Érzelmek. A pszichológiában az érzelmeket összetett, több komponensű epizódokként írjuk le, melyek cselekvésre sarkallnak. Elgondolkoztam. Mi van azokkal az érzelmekkel amik megbénítanak? Amiktől cselekvésképtelenek leszünk. Mint tudjuk a nők igazán nagy tragédiák után, az igazán nagy szerelmi bánatokat követően fodrászhoz mennek. De mi van akkor ha fogalmunk sincs arról, hogy mi az igazi tragédia? Nagyon sokáig tartott mire rájöttem, hogy a valódi dráma nem az ami után az ember elmegy és vesz egy fitnesz bérletet, ami után fogyókúrába kezd, ami után hajat festet... Az igazi trauma az, amikor egyszerűen csak felállsz és elsétálsz. Amikor úgy érzed minden pótcselekvés, minden figyelem elterelés hiába való lenne, mert semmi, de SEMMI nem képes eltüntetni azt az égető, tátongó lyukat amit hirtelen valaki felgyújtott bennünk. Azt hiszem ez most ez a fajta fájdalom. Napokon keresztül fantáziáltam arról, hogy majd arcon köpöm, hogy felpofozom... És most! Ha most itt állna előttem egyszerűen csak elsétálnék. 

Bénító fájdalom, cselekvésképtelenség. 

Fogadalmak, avagy nyári szomorúság...

Drága divatrajongók!

Vannak skicceim amiket, soha senkinek nem mutattam meg. Csupán a gépem meghajtóján tárolt szemetek. Amiket a valóságban összegyűrve a kukában tartanak a költők, a neves divattervezők, az írók. Az én szemetem virtuális, aminek egy részem örül, hiszen így azért még sem olyan valóságos a por ami belep mindent. Nem tudom van e az a törlőkendő, van e olyan porszívó ami képes ezt a szennyet eltakarítani, magába szívni.

Vannak fogadalmak, amik egy életre szólnak. Vannak kimondott szavak, amiknek elkötelezzük magunkat. Eskük, amik örökérvényűek, szentek és sérthetetlenek. Legalább is azt, hisszük róluk, hogy azok. De mi történik akkor, amikor kiderül, hogy még sem? Mi van akkor ha életed legszentebb fogadalmát megszeged valaki kedvéért? Ha egyszerűen sutba dobsz közel 20 évet, majd' két évtizedet és úgy döntesz azt teszed, amit soha nem akartál, úgy ahogy soha nem akartad, azzal akire nem is gondoltál volna, ott ahol sose szeretted volna... Vonatként zakatol alattam az összes megszegett fogadalmam. Hallom, ahogy a síneken gördülő kemény vas kerekek azt ordítják "ha-zug-vagy". Nem is ordítják... Még csak a hangjukat sem emelik meg! Tudják, hogy elég ha suttogják.

Egyesek két életet szeretnének... Még dalt is írnak erről. Hát nekem dal nélkül is megadatott. Szerintem nem tudják, hogy mivel is jár ez. Nem ismerik fel a párhuzamos világok közötti skizofrén állapotot. Csak hallom, ahogy zakatol a vonat és érzem, ahogy egyik életemből a másikba utazok. Ott fog várni! Ott áll majd... Talán mosolyog majd, bár sokkal elképzelhetőbbnek tartom, hogy egy unott arccal találkozom majd, aki kötelességét teljesíti mikor átveszi a csomagjaimat. Talán meg akar majd csókolni, de sokkal valószínűbbnek látom, hogy mikor az arcomat nyújtom felé az ajkaim helyett, ő megnyugszik majd. Talán a kezem után nyúl séta közben, de sokkal valószínűbb, hogy a csomagjaim lefoglalják majd mindkét kezét és nem próbálja meg kiszabadítani őket számomra. Talán beszélgetünk majd a buszon, de sokkal valószínűbb, hogy csak ülünk majd egymással szemben. Azt fogom kérni, hogy várjon meg a kapuban. Nem szeretném a lakásomon látni, nem akarom, hogy egyetlen villanásnyi képem is legyen róla az új szobámban. Aztán kimegyek elé és kemény leszek. Eljátszom, hogy valahol útközben fölényt szereztem. Eljátszom, hogy ennek az egésznek én akarom a végét és nem ő. Mosolyogni fogok, egyenesen az arcába nézek majd és szemrebbenés nélkül hazudok. A kezét fogom majd közben, végig simítok egyszer az arcán és azt mondom: "Eljátszottad az utolsó esélyedet is". A szívem mélyén arra vágyom, hogy legalább egy minimális kétségbeesés átsuhan majd az arcán... De a valóság az, hogy megkönnyebbül majd! Zakatol a vonat... Egyre intenzívebb, egyre agresszívabb! Egyre közelebb kerülök hozzá és minden méter amit teszek egyre távolabb visz tőle. 

Van az a nyári szomorúság, amiről Lana Del Rey énekel. Átitatja most a lelkem minden egyes rétegét. Mint a kockacukrot a kávé... Aztán szép lassan elolvadok benne. Kavargatás nélkül is a kávé része leszek. A hatalmas nyári szomorúság édesítőszere! Nem tudom mikor kerültem ilyen messze a fogadalmaimtól. Egyszerűen csak elsodródtam. A legrosszabb pedig az a fogadalmakban, hogy ha egyszer megszegted őket nem csinálhatod vissza. Azok örökké megszegett eskük maradnak. Sebzettek, sérültek, cseppet sem szentek...