Egy hatalmas mágnes voltunk. A Föld két különböző pólusai. Mi voltunk a Nap és a Hold, a tűz és a víz... Azt mondják, hogy az ellentétes génállományok vonzzák egymást. És az élő bizonyíték erre mi vagyunk. Mert mi határozottan nem voltunk egy génállomány. Úgy éreztem és őszintén éreztem, hogy halálosan szeretlek. Közeledni kezdtünk egymás felé és minden pillanattal összébb nyomtuk a Földgolyót. Közeledtünk, közeledtünk és közeledtünk és egy pillanatra elhittem, hogy a köztünk lévő földrészek túlélik majd. Vagy ha nem is élik túl, a mi boldogságunk akkor is pótolja azt a sok emberéletet. De tegnap éjjel rájöttem, hogy én nem vagyok boldog. És egyetlen emberélet sem ér annyit, hogy megpróbáljak az lenni Veled. Tegnap éjjel, valahogy a Föld ugyanazon pólusára keveredtünk. Mindketten az Északi-sarkon voltunk, hideg, fagyos süvítő szél járta át a tökéletes fehér tájat... És még nem vonzottuk egymást többé. Az én fejemben soha többé nem jelent meg egy kép sem arról, ahogy felnyomsz az asztalra, ahogy erősen hátrafogod a kezemet és addig harapdálod a nyakamat ameddig könyörögni nem kezdek neked. Már nem vágytam olyan kegyetlenül arra, hogy tépd a hajamat és arra sem, hogy magadhoz szoríts. Nem akarom hallani, ahogy azt mondod szeretsz. Tegnap éjjel valami csoda folytán egy génállomány lettünk. Észak és Észak vagyunk, tűz és tűz vagyunk, Nap s Nap vagyunk, a mágnes piros része és piros része vagyunk. MI UGYAN AZOK VAGYUNK! És ha megbocsátasz, itt Északon nagyon hideg van... Délre repülök..
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése