Minden jót...

Kedves Idegen!

Érzem, hogy illene elbúcsúznom, de valahol mélyen képtelen lennék rá. Tudom, hogy ha most felhívnálak, hogy megbeszéljük, meggyőznél, hogy jó nekünk még így, ahogy vagyunk.
Tudnod kell, drága idegen, hogy őszintén és tiszta szívemből szerettelek! Egészen az utolsó pillanatig, talán egy kicsit egészen mostanáig. Sose merném bevallani, de soha senkit nem szerettem úgy, mint Téged! A mi szerelmünk igazán nagy szerelem volt. Pont ez a nagy szerelem tartott egészen ideáig vissza. Úgy gondoltam, úgy kell vigyáznom Rád, mint valami törékeny kristálypohárra. Attól féltem, hogy ha összetöröm a kristálypoharunkat, minden emlék amivel megtöltöttük, majd kifolyik belőle. Azok az emlékek, amiket annyira szeretek. A hajnalig tartó telefonbeszélgetések, az első szeretlek, az első pillantások, az első szavak. Mind-mind az elmémbe égtek. Attól a  komikus emberi reakciótól rettegtem, hogy egyszerűen majd tagadni kezdtem, hogy valaha is ismertelek. Hogy annyira elvakít majd a fájdalom, hogy az agyam kidobja az együtt töltött perceket, úgy mint egy idegen szervet a szervezet. Aztán, hogy befogadás képtelen leszek, minden új dologra, minden új emlékre, minden új lélegzetre. Hogy vegetálni kezdek  majd, hogy egy József Attila leszek, aki a délelőtti órákban csöndes búcsúleveleket ír, majd a délután folyamán, már azt sem tudni mi történt vele? Öngyilkosság vagy baleset? Szerelmi bánat volt vagy pusztán a reménytelenség örökkön örökké űző démonja érte utol? Esetleg egyszerűen feladta?! Téged akartalak. Hosszú hónapokig hittem, hogy majd észhez térünk és ott folytatjuk ahol abbahagytuk. De ma valami elébresztett. Talán a hulló őszi levelek miatt, vagy talán azért mert szép lassan beszivárog a kertekbe a kopárság, vagy talán csak a jellegzetes fűtés szag miatt, ami ilyenkor körül lengi a kertvárost... De ma rájöttem, hogy képtelen vagyok tovább csinálni. Egyszerűen csak éreztem a villámcsapásszerű felismerést: nem a szerelmünk tartott engem vissza, nem a félelem tartott vissza, nem TE tartottál vissza! Én magam voltam a saját úttorlaszom. De mától nem akarom ezt tovább csinálni. Már nem érdekelnek a falevelek, a fűtésszag, az emlékek, a kopárság, a katartikus szerelmünk! Mi már rég nem létezünk. Azt hiszem, minden érzelmem megszűnt feléd. A pusztaság maradt. Az egyetlen dolog amiért ezt megteszem, mert én nem akarok itt ragadni Veled! Te nem tudtál továbblépni, Te örökké félni fogsz attól, hogy ha egyszer meglátsz majd az utcán újra ugyanazt érzed majd mint két évvel ezelőtt... Én szeretnék esélyt kapni a továbblépésre, egy félelem mentes életre! Szerelmes akarok lenni! Olyan szerelmes, ami sokkal hatalmasabb a mi szerelmünknél!

Minden jót!
Tavaszi Kollekció.