Egy ajtó, avagy frissen elvált...

Magabiztosan és enyhén ittasan lépdelt felém. Láttam, ahogy kiszúrt. Szinte kívülről néztem végig a folyamatot. Magamban már-már visszaszámoltam mikor indul el és szinte tökéletesen pontos volt az időzítés. Nem voltam kihívó. Átlagos voltam, farmerban, meg pólóban. Nem volt rajtam magassarkú, vörös rúzs, vagy cicivillantós felső. Egyszerűen csak én voltam. Nem tudom mi vonzotta őt hozzám? Nem tudom mi volt a pont amikor azt mondta "ő a préda, én meg a vadász" és azt se tudom miért lettem én a préda. A jobbik felem - az amelyik naiv - azt mondaná az egyszerűségem dobbantotta meg a szívét. Én lettem számára a lehetséges nyugalom szigete, amit minden klubban ücsörgő nőben keresett, aki nem rázza vadul és nem feleseket dob le sűrűn egymás után, hanem egyszerűen csak leül a pult mellé, ki kér egy pohár bort, majd elegánsan fizet és távozik. A rosszabbik felem - az amelyik reális - azt mondta, felfedezte a sebezhetőségem. Észrevette, hogy egy átlagos nő, nem jár csak úgy farmerben klubbokba és nem iszik visszafogottan jó bort, de végképp nem fizet elegánsan és távozik. Feltűnt neki, hogy kihasználható vagyok. 

- Meghívhatlak valamire? - olyan gyorsan könyökölt a pultra mellém, olyan sebességgel vette át a domináns alfa hím szerepét, hogy valóban zavarba jöttem. Nem néztem rá, csak az üresedő borospoharat bámultam. A felvétel megállt, megakadt. Csak én éltem a képben. Figyeltem, ahogy lassan újra pörögni kezd a tekercs. Hallani kezdem a zenét, látom, ahogy a csapos megnyitja a sörcsapot, figyeltem, ahogy a körülöttem beszélgető párok egyre inkább zsibongó- zsongó zaja bezengi a teret. Ránéztem végül. Valahogy, éreztem, hogy ezt nem lehet orvosolni hallgatással. Nem lehet visszautasítani és nem lehet beleegyezni a puszta csenddel. Ide szavak kellenek. 

- Bocsi, de én... - és akkor megemeltem a tekintetem. Ott állt mosolygott. Figyelte a hajam lágy zuhatagát, a szemeim érdekesen ragyogó, érzelmekkel teli melegségét, az ajkaim puhaságán gondolkozott. Én meg azon gondolkoztam, mit is kellene mondanom. Visszanéztem a poharamra. A poharamról a kezemre. A kezeimről a körmeimre. A körmeimről az ujjaimra. Az agyam azt hiszem ebben a pillanatban vette át az irányítást. Az agyam már tudta, azt amit az érzelmeim még nem tudtak feldolgozni. A tudatom éles volt, irányítani kezdte a testemet, anélkül, hogy az fájdalmat okozott volna. Kimondta A SZAVAKAT. Azokat a súlyos, első szavakat. Ki kellett mondani őket és valósággá váltak. Nem tudtam megmagyarázni, miért mozog a szám. Miért válik hirtelen minden olyan keserűvé. Nem hallottam mit mondtam. Csak éreztem, ahogy kimondom. 

A szemeim előtt lejátszódott a jelenet. Ahogy ebben a percben besétál Ő. Odalép mellém, megcsókol és leülünk az asztalunkhoz. Láttam a "vadász" meglepett, talán kicsit csalódott tekintetét. Láttam, ahogy észreveszi a jegygyűrűmet. Hallottam, ahogy mögötte nyílik az ajtó, éreztem a hátamon az ismerős tekintetet, ami csak egy valakié lehet. Csak azé lehet, akinek már a léptei zaját is ismered. Csak az a valaki lehet, aki mellett lefekszel mindennap és felkelsz minden reggel. Csak az lehet, aki örök hűséget és szerelmet fogadott neked Isten előtt. Csak a férjed lehet. És a mondatomat azzal fejezem be "Bocsi, de én férjnél vagyok!". 

 De az ajtó nem nyílt. Ő nem lépett mellém, nem csókolt meg, a vadász nem nézett rám meglepetten. Nem hangzottak fel az ismerős léptek és nem éreztem a hátamon senki tekintetét. Újra a kocsmában voltam, egyedül egy vadásszal szemben. 

Megint a borra néztem, újra a kezeimre, újra a körmeimre, újra az ujjaimra. Az üres ujjaimat. A jegygyűrűm nyomát figyeltem. Az üresen tátongó lyukat. A súlyos hiányt. A szám már nem mozgott. Konstatáltam, hogy mosolygok és mikor legközelebb a vadászra néztem, ő éppen utasítást adott a pultosnak: 

- Akkor egy pohár rosét a hölgynek, nekem pedig egy sört. - Ebben a pillanatban az ajtóra néztem. Reménykedve meredtem oda egyetlen másodpercre, hátha mégis kinyílik. Újra az ujjaimra néztem, amikre hátha visszakerült a gyűrű, ami a férjezett állapotomra utal. De az ajtó nem akart kinyílni, az ujjaim pedig nem viselték el a gyűrű nehéz súlyát. Ekkor döbbentem rá, hogyan is végződött valójában a mondatom. Mit mondott az agyam, amit az érzelmeim nem bírtak elviselni. Mi volt a mondat vége, amit nem hallottam mégis kimondtam. Mi volt a perc, amikor minden valóságossá vált: 

- Bocsi, de én nem rég váltam el... 

Józanító valóság. 

Elhagynálak, avagy nem...

Néha kedvem lenne elhagyni. Csak úgy, ok nélkül de leginkább dühből. Csak, hogy lássam mihez kezdesz? Csak, hogy tudjam éhen halsz e, hogyha nem vágom eléd vasárnap délben az ebédet... Hogy lássam, lesz e valaha valaki akit ennyire sakkban tarthatsz? Lesz e valaki aki végig hallgatja minden nyomorult hülyeségedet a fegyverekről, a terrorizmusról, létezik e valaki a Földön aki elviseli, hogy folyamatosan sértegeted, mondjuk a súlyával, a korával, a megcsalással.... Őszintén érdekel. Van valaki aki elviseli, hogy ekkora címeres seggfej vagy? Szeretnék ordítani a Világ minden nőjének: TESSÉK ÉN EZT NYERTEM! Most légy irigy és utálj a többszázezerforintos gyémánt gyűrűmért... Most mond, hogy abban reménykedtél hamarabb férjhez mész mint én! EZEK UTÁN BŐGJ A ZUHANY ALATT A KOROD MIATT! Tessék itt van: etesd, altasd, vigasztald Te! 

Szóval elhagynálak... Egy éjszakára, egy hétre, egy hónapra, egy évre... Egy életre! Úgy terveztem ma éjszaka megteszem. Tudod mi az egyetlen baj? Hogy reggelre visszajönnék.... És az éjszak nem tartogat ebédidőket, nem tartogat szaros alsógatyákat, nem tartogat sáros, latyakos cipőnyomokat a konyha frissen mosott padlóján, nem tartogat öt mosatlan tányért, 14 villát, 23 kanalat és 78 félig megivott penészes kávés bögrét. Az éjszaka nem a WC-ben lehúzott vacsorákról szól "amiket nem volt kedved megenni, mert túl sok a szénhidrát", meg nem az órákon át tartó sminkelésről és gyantáztatásról. Tudod miért nem? Mert én ezt már mind megcsináltam helyetted... 

Itt ülök hajnalban, a sötét szobában és valami mélyen morajló hang azt kérdezi belül tőlem, hogy biztosan ezt akarod? A rideg valóság pedig azt suttogja félénken vissza, hogy nem. Nem akarom. Nem akarok kettő helyett mosogatni, nem akarok cipőnyomokat, nem akarok gyantáztatni, de még csak sminkelni sem, nem akarok vacsorát főzni, nem szeretnék szép ruhát, nem szeretnék alsógatyákat mosni, nem szeretnék arany gyűrűt gyémánttal. 

Ettől most rossz ember lennék? Tényleg annyira rossz néha elbizonytalanodni és kételkedni? Tényleg olyan nagy baj egyetlen pillanatra elmerengeni azon, hogy mennyire könnyű lenne nélküled? Tudod a lányok a munkahelyemen, az egyetemen irigykedve néznek. Mindent az a kis gyémánt irányít, azt hiszik én nyertem. Én pedig nem tudom mi kétségbeejtőbb: hogy sose voltam versenyben vagy hogy nem érzem hogy bárki irigyelhetné az életemet. 

Mi lenne a három kívánságom egyike? Hogy tűnj el... Nem, nem csak egyszerűen tűnj el! Előzmények és következmények nélkül tűnj el. Visszamennék az időben: és nem fogadnám el a szerepet! Nem mennék sörözni veled. Nem mennék át hozzád. Nem mennék randizni veled. Nem mutatnám meg a kedvenc sorozatomat. Nem öltöznék ki neked. Nem bűvölnélek el és nem "csókolnék olyan lélegzetelállítóan jól". De ami a legfontosabb: nemet mondanék. 

Ha most ezt olvasnád, biztosan nagyon kiakadnál... Lehet, hogy elhagynál, lehet hogy annyira meghökkentene, hogy örökké megváltoznál. Van mégis valami, ami miatt ez az egész bejegyzést elküldhetném a p*csába. Annyira se vagyok fontos neked, hogy egy több ezres olvasószámú általam írt blogot megnyiss és elolvass néha... Mégis félve nyomom meg a küldés gombot, mert reménykedem: hogy egyszer elolvasod.

Boncasztal, avagy rabszolga egy életen át...

Voltak jobb meg rosszabb napok... Telt az idő. Egyszer fent, egyszer meg lent. Mentális zavar lehet, tudod? Legalább is ezt mondják. A hangulat ingadozások, az alkohol... Vagy csak ő. De mindegy is ki ő, vagy ki vagyok én. Mindegy mi a nevünk, mi lesz a nevünk és hogyan élünk majd. Mindegy kinek képzeljük magunkat, mindegy kivé váltunk egymás mellett vagy egymás nélkül. Egyszerűen csak élni szeretnék. Őszintén hittem, hogy szabad lehetek. Tudod olyan ez, mint mikor egy prostit átcsábítanak az egyik stricitől a másikhoz. Azt hiszi jobb lesz. Azt hiszi könnyebb lesz. De mitől is lenne könnyebb? Hiszen ő még mindig egy prosti. Még mindig egy prosti vagyok, csak egy másik stricivel. Esznek a férgek, belülről emésztenek. Hallom, ahogy mozognak bennem és felfalnak. Már régóta a boncasztalon fekszem. Már régóta árverezik a szerveimet, kilopnak és elrabolnak belőlem minden valaha volt értéket. Vitték a vesémet, vitték a gyomromat, a beleimet, vitték a tüdőmet is... Azt mondják az embernek mindig van választása. És most, hogy egy összegyűrt lepedőn fekszem ameddig kibeleznek és végleg kivéreztetnek, azon gondolkodom mikor volt nekem választásom? Mikor akartam én ide feküdni? Mikor is gondoltam úgy, hogy a szüleim irányítása, a barátnőim lelketlensége, a barátom uralkodása az én döntésem? Mikor váltam én az áldozattá? De már mindegy nem? Megerőszakolnak, kedves barátnőm. Éppen ezt teszik. Az egyetlen különbség a jelenem és a múltam között, hogy most nem egy ember próbál megszerezni magának, hanem öten húznak öt felé. A hullám felett állnak és vitatkoznak. Aztán már nem vitáznak csak viszik, viszik ami kell belőlem. Csak tépik, csak rángatják, csak vágják, csak rágják, csak húzzák és törik... Nem rezzenek. Csak bámulok és imádkozom. Talán egyszer véget ér, tudod kedves? Talán egyszer önmagam lehetek. De addig csak fekszem itt... Meredten a plafont bámulva, a romlott hús szagától bűzölögve. Szóval a kérdés, hogy mennyi időm maradt? Vajon elég erőm van e még ahhoz, hogy elvérezzek és van e bennem annyi akarat, hogy csak a fájdalomtól ájuljak el? 

Vagy megvárom ameddig a szívemet tépik ki? 

Augusztus 20, avagy magányos házasságok és a hulló csillagok

"Szóval úgy történt, hogy visszatérek. Azt hiszem voltak pillanatok, amikor a lelkem, a szellemem, a testem egészen megfeledkezett a lecserélhetőség fanyar ízéről. Egy picit elhittem, hogy túlléphetek, hogy abbahagyhatom és soha többé nem kell megnéznem ahogy egy halandó csillag ragyogó fénye egyszer csak elhagyja az éjszakát sötétséggel fenyegetve minket. De nem így történt. Át kell élnem. Azt mondják, mindenkinek meg van a maga keresztje. Gondolom az enyém valami ehhez hasonló. A magányhoz hasonló, a lelkes lélektelenséghez. Hasonlít a lecserélhetőséghez vagy luxushoz. Sőt mi több, ez már az! Maga a luxus cseréje. Évek óta először megnéztem az Augusztus 20-ai tűzijátékot. A barátaimmal voltam. Bort ittunk, zenét hallgattunk, az éjszaka forró volt, a nevetések egyre hangosabbak és volt az estében valami kegyetlenül keserű és magányos. Ott ültünk, sokan magányosan. Bámultunk ki a fejünkből. Egyszer-kétszer megpróbáltunk nevetni és felhőtlennek tűnni. De mindannyian halottak voltunk. A halottak pedig köztudottan nem nevetnek szépen. Szóval álltam a tűzijátékot várva. Hallottam, ahogy nevetnek körülöttem, viccelődnek. Én pedig mosolyogtam rajtuk. Örömmel töltött el, hogy azt hiszik boldogok. Pedig legalább annyira üresek, mint én. Nem ezt hívjuk boldog tudatlanságnak? Álltunk és vártunk... Mellettünk egy szemüveges, apró, 70 év körüli nő állt. Rondán nézett ránk. Legalább is először ezt hittem. De valójában csak belebámult a múltjába. Ott állt, egy reklámszatyorral a kezében és nézett minket. Találkozott a tekintetünk. Egyenesen a szemébe néztem és nem mosolyogtam rá. Csak néztem őt. Aztán lekapcsolták a fényeket. Sötétség borította be az utcát. Mögöttem sikítani kezdtek az emberek, akik boldognak hitték magukat. Elkezdték fellőni a játékot. Mi csak bámultuk. A bátyám a fülembe súgta mennyire nem nyűgözi le a dolog. Nem válaszoltam. Csak néztem, ahogy csillog az ég. És a nő is nézte. Rezzenéstelen arccal, állt és bámulta a szemüvegén keresztül. Figyelt, kicsit keserűnek tűnt, dühösnek, megbotránkozottnak. Így nézett ránk is. Ezért sem mosolyogtam rá. De aztán a következő pillanatban megkopogtatta egy érzés a vállamat. Aztán nem finomkodott. Minden erejével letámadott, rám mászott, lefogta a kezeimet, a tüdőmre ült és nem hagyta, hogy lélegezzek. Látni kezdtem a keserű és dühös nő történetét. Láttam, ahogy a házassága tönkre megy. Láttam, ahogy nem válnak el csak élnek egymás mellett, külön szobában alszanak, külön kasszára kapják a nyugdíjat, nem állítanak karácsonyfát, nem mosolyognak egymásra, két tévéjük van, az egyiken foci, a másikon meg a Szulejmán megy. Ritkán találkoznak az unokáikkal. Olyankor újra látják az értelmét a násznak. De a boldogságuk rövid ideig tart. Külön szobából nézik a szilveszteri kabaré külön kiadását, és már nem tudják mi az a Valentin nap. És most... Most a férfi otthon ült. Focit néz. Bosszankodik a hangos zene miatt. A nő pedig egyedül van. Egyedül áll és nézi a tűzijátékot. Ámul és azon gondolkozik "Bár itt lennél. Bár hallhatnám még egyszer közelről, ahogy lélegzel..." Csendben áll. És ez a csend mintha az arcomba ordítana minden veszekedést ami valaha kettejük között lezajlott. "Csak egyszer látnám, hogy örülsz valaminek b*szd meg! Az ember megfullad melletted." sikítja a szoba közepére rogyva. Érzem a nyomást, a csontok ropogását, mert a tengeralattjárójuk túl mélyre süllyedt. Már lüktet a vér a fülemben. Csak percek kérdése. Már hallom a szívverésemet és úgy 10-15 másodperce az utolsó lélegzetem is elfogyott. Már nem kapok levegőt. Csak várok. A szemébe nézek. A férje szemébe nézek az ő szemein keresztül. Itt rohadunk meg. Távol a Világtól egy tengeralattjáróban, a hatalmas nyomás miatt. Már az ő levegője is elfogyott. Csend. A műszerek tönkrementek. A dobhártyáink kiszakadtak. Siketek vagyunk. Már nem halljuk a szirénát, ami azt jelzi életveszélyben vagyunk. Csak a villogó piros fényt látjuk. A szívem lassabban ver. A szempillámat nehéz súlyok húzzák le. És nem akarok küzdeni... Látni se akarom őt. Magamat se. Minket, meg aztán végképp nem. 

A halálunk, az ő haláluk előtti pillanatban a robbanás leáll. Az utca fényei kigyulladnak. Az emberek hazafelé indulnak. A keserű és dühös nő is hazamegy. Megy, haldoklik tovább."

/Részlet/

Tojást szarik a nyuszi, avagy kezeld tényként

Tudom, drágák! Tudom... Megint eltűntem egy időre. De nem csak én. Mindenki más is felszívódott. Nem volt miről értesítenem titeket. Nem kaptam leveleket, értékes szavakat amikről úgy gondoltam volna: EZT mindenkinek hallania kell, de még csak ihletet se kaptam. 

Mesélhetnék ezer és egy millió dologról. Tényleg sok minden történik: karrier, pasi, család. Minden rendben. És ezt mind leírhatnám, ecsetelhetném. Úgy tehetnék mint a nagy írók szoktak. A sok sok sok keserű lábjegyzet között elejtenek egy boldog megjegyzést. De a boldog megjegyzés is csupán az édes közötti keserű keresése lenne. Az írók keserűek. Ezért tartják magukat különlegesnek. A keserűség miatt. Ők a meg nem értett költők. De szerintem mindenki megfejthető. Mindenki keserű. Senki sem elég különleges. Szóval egy szó mint száz, végre kaptam ihletet is, levelet is, szavakat is, amik elindítottak valamit. 

Egy egyszerű kérdés körrel indult az egész. Egy barátnőm azt kérdezte "Elgondolkoztál azon, mit ünnepelnek most Húsvétkor a keresztények?". Én meg csak ültem, húsvét hétfőn, a kölnitől bűzlő hajammal, a kolbász-sonka-tojás előtt és bámultam ki a fejemből. Hát nyilván nem a húsvéti nyulat ami ideszarta a tányéromra azt a rohadt tojást. Szóval mit is? És akkor kezdtem el játszadozni egy gondolattal. Teli szájjal odavetettem ugyanezt a kérdést egy ateista barátomnak. Ő meg a teli száját kitátotta és farkasszemet nézhettünk a benne lévő falatokkal. 

És ez lavinát indított el. Kerekasztal beszélgetést hívők és hitetlenek, ortodoxok meg ateisták között. Szóval volt mindenki, mindenki bőrében. Érveltünk egymás mellett, meg saját magunkkal szemben. Tudni akartunk. Többet akartunk tudni. Megérteni valamit, amit emberi agy képtelen megérteni. Borzasztóan bonyolult lenne leírni a beszélgetés, a vita minden részletét. De egy mozzanatot megosztok veletek. Egyetlen kérdést szeretnék most feltenni, Neked kedves olvasó, aki talán nem hiszed el vagy épp azt mondod elhiszed... Mi lenne ha azt mondanám igaz? Sőt messzebb megyek. Tegyük fel (pusztán a játék kedvéért), az elmúlt három-négy nap (erről is folytathatnánk teológiai vitát- de itt most nem ez a lényeg) történése igaz! Minden. Jézus meghal, keresztre feszítik, feltámad. Tegyük félre a csodákat, az előzményeket, a következményeket. Mindent. Csak ezt az egy mondatot fogadjuk el tényként egyetlen pillanatra. Jézus meghalt és feltámadt. Had ismételjem el még egyszer! Jézus meghalt és feltámadt. MEGHALT és FELTÁMADT. És nincs teológiai vita, nincs tudományos vita, nincs filozofálgatás. Tényként kezeljük, mint a gravitációt. Tudom, most az agyad hátsó zugából egy hang azt suttogja "Ez nem lehet!". De nyomd el azt a hangot és egyetlen percre, még egy további pillanatra kezeljük úgy mint Newton, Einstein vagy akárki más törvényét. Jézus meghalt és feltámadt. Ijesztő, nem? Egy halott ember. Életre kel. Sorsfordító pillanat volt, nem? Mikor először gondoltam így a feltámadásra, lejátszódott bennem a biológia (mint tudomány) minden nagy felfedezése. Pusztán egyetlen mondattól, ettől a három szótól (Jézus meghalt, feltámadt) darabokra hullanak világnézetek. Olyan tények, amiket TÖRVÉNYKÉNT kezelünk. Csak azért semmivé foszlanak, mert egy másik magasabb szintű törvényt fogadunk el alapul. A halál nem egy irreverzibilis folyamat. Gondold el hogyan állnak majd ezek után a sebészek a műtő asztalnál? Remeg e még a kezük? Vagy sírnak e még az anyák az elhalt magzatok/csecsemők után? Hallod e még könnyezni a gyermekeket mert a nagymamájukat örökre elvesztették? Nem, ugye? Síri csend van. Mert a halál tulajdonképpen nem is létezik. Legyőzték a halált. Jézus meghalt és feltámadt. Ne engedd el a gondolatot! Itt kell, hogy motoszkáljon benned! 

Nincs erőm és időm, hogy elmeséljem mi mindent változtatna még meg, ha minden általunk elfogadott szabály alapjául EZT a törvényt fektetnénk le. 

Kezeld tényként. Próbáld ki! A középkorban az orvosok magukon próbálták ki a műtéteket, mielőtt másokat "áldoztak" volna be. Műtsd meg magad! Nyomd el az automatizált hangot a fejedben, ami azt mondja, a feltámadás nem történhetett meg és ordítsd bele az éjszakába mielőtt elaludnál:

JÉZUS MEGHALT ÉS FELTÁMADT! 

Csak egyetlen másodpercre gondolj bele! Egy picit kételkedj a jelenlegi felfogásodban... Csak egy pillanatra bizonytalanodj el, abban amit eddig biztosan tudtál. És kérdezd meg magadtól: mi van ha Jézus tényleg meghalt és feltámadt? Hátborzongatóan gyönyörű, nem? 

Házasság, avagy nincs több lehetőség.

Tavaly nyáron ideiglenesen a vendéglátóiparban telepedtem le. Egy hosszú utca, hosszú üzlet sorának egyike volt a "mi kis üzletünk". Viszonylag populáris, a szomszéd boltunkból hozzánk jártak kávézni, vagy csak az idejüket elverni az aktuális "új lánnyal" mikor nem volt vevőjük. Szóval a lényeg, én abban az időben az igaz szerelem megtalálását tűztem ki célul magamnak. És randizgatni is kezdtem egy tökéletes igaz szerelemnek tűnő sráccal. Esténként türelmesen várta, hogy végezzek a munkahelyemen és végre az izzadt, undorító barátnő jelöltjét haza kísérhesse, aki tulajdonképpen nem mutatott komolyabb érdeklődést iránta. Szóval azokban az időkben pont elkaptam egy szomszéd boltos tekintetében a vágyat. Éppen a kávéját főztem és amikor felnéztem a tükörben láttam a két szemét. Láttam, ahogy elkezd forrni benne valami. Egészen olyan volt, mint a düh. Szinte engem is megégetett az a tekintet. Egy pillanat alatt hevesedett fel benne valami, egészen addig ameddig a hőmérő szét nem pukkadt az fejében és benne lévő higany meg nem fertőzte és el nem pusztította az agyának minden egyes sejtjét és barázdáját. Aztán hirtelen rajtakapott, hogy rajtakaptam. És a szeméből eltűnt a tűz...  De a parázs ott maradt. A gondolat megfogant. És ettől a perctől kezdve, mindennap órákat töltött nálam. Hosszú órákat, kaját hozott nekem, fizette a kávémat, hatalmas jattot adott, sört vett, régi fotókat hozott, amikért rajongtam és persze bókolt. És minden ilyesmire, minden gesztusra egyetlen kérdéssel feleltem: "Hogy van a barátnőd?". Hat éve együtt vannak, együtt laknak, a kapcsolat unalmas, a pizzát is neki vette, a sört is neki vitte volna, a bókokat is neki szánta, a fényképeket is neki küldték...  De meglátott és inkább behozta. És egy idő után feltettem neki A kérdést, amit hosszú ideje magának se mert feltenni. "Miért nem veszed el?". És ő azt mondta:

 "Buta dolog a házasság. Talán sose nősülök meg! Csak ha azt érezném, nincs több lehetőség." 

Csak figyelt tovább. Rám gondolt, mikor otthon befeküdt a felesége mellé. Rám gondolt, mikor a reggel első kávéját megitta a konyhájuk ócska székén ülve. Rám gondolt mikor kinyitotta a boltot. Rám gondolt mikor jött az ügyfél és rám mikor elment. Aztán egyik este ott maradt. Ült a vendéglő teraszán. Rám várt. Mikor kiértem két férfi ült egymással szemben, farkasszemet nézve. Ott ültek mindketten. Az örök reménykedők. Akik úgy gondolták aznap este készek bármire, hogy a bármi végre megtörténjen. Mintha érezték volna, hogy egymás keresztbetevői ők. Csak ültek és bámulták az üzlet ajtaját, hogy kilépjek. 

Odaléptem a randi partneremhez, megöleltem és puszit adtam neki. Egyetlen másodpercet kértem csupán tőle. 

Aztán odafordultam a szomszédhoz:
- Már bezártunk, Szomszéd! Ideje hazamenned!
- Rád vártam.
- Miért, Szomszéd? Lejöttek értem.
- Lejöhet holnap is! Ma hazamehet, vettem egy doboz sört...
- Nem megy haza. Egyedül nem.
És csend következett. Kinyitotta az üzlet ajtaját. Elköszönt. És érezni lehetett a levegőben, ahogy valami megtörik. A tűz egyszerre elaludt. A randipartnerem még átkarolt. Utoljára. Érezni lehetett az ölelésén, a karjain, a sóhaján. A csendes párbeszéd közepette rádöbbent, hogy ő lett a győztes vesztes. Hazakísért. Forró csókot nyomott az arcomra. Aztán az ajkaim szélére. Belevetette minden szenvedélyét, minden forróságot, minden tüzet ami csak kitelt tőle. Átölelt. Hosszan a karjaiba font. Mélyeket szippantott a hajam illatából. Azt hiszem a csillagokat bámultam közbe. És elköszönt még egyszer. Utoljára. 
Másnap már csak a fizetésemért mentem be. Az, az este volt a nyár utolsó meleg éjszakája, amit végig dolgoztam. Szomszéd, soha többé nem keresett. Attól függetlenül, hogy már nem dolgoztam ott, nem járt kávézni sem.
Mindössze egyetlen egyszer írt még néhány rövid gondolatot.

"Olyan élénk és felemésztően tüzes a természeted... Én komolyan úgy gondoltam, hogy egyetlenegyszer... Csak egyszer megtörténik..." 

Aztán soha többé nem beszéltünk.

Még azon a nyáron elvette a lányt. 

Idézőjelek, avagy párkapcsolati tanácsadás

Néha az sors mikor mókás kedvében van hajlamos az arcunkba vágni olyan dolgokat, amiket egyáltalán nem akarunk látni. Feltűnik egy szelet csokoládé az íróasztalunkon az irodánkban, tavasszal a legnagyobb fogyókúránk kellős közepén. Szembe találjuk magunkat egy pohár méregdrága pezsgővel mikor épp méregtelenítünk. Ott terem egy gyönyörű cipő a kirakatban mikor a leginkább spórolnunk kellene. És persze amikor az élet úgy dönt megmutatja milyen lehengerlő humorérzékkel rendelkezik... Egy gyönyörű és tökéletes "első randi" közepette ott terem egy volt szerelem. Persze ilyenkor jön az a nagy kínos pillanat, hogy beszélni az újnak a régiről ott szemtől szemben. De ma rájöttem, hogy vannak régiek akikről soha nem beszélünk...
Tudjátok, hölgyek! "A játékos", akiről néhány hete írtam... Szóval bonyolult véget ért a "kapcsolat" (az ő kérésére írom idézőjelben!). Veszekedések, meg flörtölések, kényelmetlen ébredések... Az egész tényleg bonyolulttá vált. Szóval most! Néhány héttel később amikor a szokásos összeröffenésünkön ültünk, a szokásos koktélokat iszogatva, könnyeden, nevetgélve mesélt a történet végéről. Elmondta, mennyire buta volt, hogy pusztán lustaságból nem próbált továbblépni, na meg, hogy mennyire egy utolsó dolog volt azt hinni, hogy egy "olyan" (idézőjel az oroszlán kérésére) személyiség majd megváltoztathatja. Rengeteg dolog ragadta meg a figyelmemet miközben önfeledten beszélt... A néhány hétig tartó "sose kellett még férfi ennyire-állapotból", eljutottunk az "azt sem értem miért néztem egyáltalán rá- állapotig". Ami persze sértő lehet a férfi számára (aki valószínűleg bele-beleolvasott már néhány posztomba és talán ezt is végigolvassa majd). De ezennel had jegyezzem meg: Nincs ebben semmi sértés! Egészen egyszerűen úgy érezted nyeregben vagy... Tudom, hogy szeretnéd azt hinni, hogy hiányzol "A játékosnak", de had törjem én össze ezt a hiú ábrándot. Eszébe se jutsz... "A játékos" igazi hölgy, azt mondta sose szeretne bántani, hogy ha legközelebb lát (bár én őszintén remélem, hogy soha többé nem részesít abban a kegyben, hogy még egyszer rád néz), úgy tesz majd, mintha soha semmi nem történt volna köztetek. Egyszerűen köszön majd Neked és elmegy melletted, mintha egy ismerős idegen lennél. Hát nem ez a legnemesebb vereség amit nőtől látunk!?
Az egyik dolog ami annyira megragadott abban ami történt kettejük között, hogy "A játékos" egy szó és egyéb nélkül beismeri, hogy ezt a menetet elvesztette. Mégis úgy érzem van benne valami előkelő még a csata végén is. Királynőként száll ki a ringből. Szinte látom magam előtt, ahogy megtörli a felcsattant véres száját. Rámosolyog az ellenfélre, talán még kezet is ráz vele, majd magasra szegett, emelt fővel távozik még azelőtt, hogy a legutolsó ütést is megkapná.
A történetük óriási vitával végződött. Ronda dolgokat mondtak egymásnak. (Egy valaki biztosan...)
És ekkor elhangzik az a mondat, ami megmutatja az életnek, hogy az igazi játékosoknak is van humorérzéke:

"Tudjátok lányok... A hölgyek nem kezdenek veszekedéseket! De ők fejezik be..." 

És az egyetlen dolog amiben "a játékos" különbözik egy hölgytől, hogy ő nem szégyell veszekedést kezdeményezni. De ami biztos... Ő fejezi be!

Szóval, hogy mi a lényeg? Mi az a végzetes tanulság amit majd napokig forgatunk magunkban a történet olvasása után?
Néha a férfiak azt hiszik fontosak... Azt hiszik, kellenek. Azt hiszik, hiányoznának. Néha a nők meg vannak győződve róla, hogy a férfiak fontosak. Azt hiszik a férfiak
kellenek a nőknek. Azt hiszik, hiányoznának nekik. És az ilyen történetek alkalmával mindkét félnek rá kell jönnie, hogy nincs igazuk. Mert az egyiknek nem hiányzik a másik. A másik viszont szembesül a ténnyel, hogy nem hiányolják...
Így hát nézzünk körbe hölgyek! Ha a lelkünk mélyére nézünk... Hiányozna nekünk az aki mellett felébredünk reggelente?
És kedves urak! (Igen, akár TE is kedvesem, a "kapcsolat" nyertese") Nem hiányzik, hogy hiányozz neki? Mert ha egy kicsit is úgy érzed igen... Talán érdemes lenne addig a tudtára adnod ezt, ameddig ő nem jön rá, hogy nem hiányzol... Vagy ameddig még nem tud mit kezdeni a felismeréssel!