Egy ajtó, avagy frissen elvált...

Magabiztosan és enyhén ittasan lépdelt felém. Láttam, ahogy kiszúrt. Szinte kívülről néztem végig a folyamatot. Magamban már-már visszaszámoltam mikor indul el és szinte tökéletesen pontos volt az időzítés. Nem voltam kihívó. Átlagos voltam, farmerban, meg pólóban. Nem volt rajtam magassarkú, vörös rúzs, vagy cicivillantós felső. Egyszerűen csak én voltam. Nem tudom mi vonzotta őt hozzám? Nem tudom mi volt a pont amikor azt mondta "ő a préda, én meg a vadász" és azt se tudom miért lettem én a préda. A jobbik felem - az amelyik naiv - azt mondaná az egyszerűségem dobbantotta meg a szívét. Én lettem számára a lehetséges nyugalom szigete, amit minden klubban ücsörgő nőben keresett, aki nem rázza vadul és nem feleseket dob le sűrűn egymás után, hanem egyszerűen csak leül a pult mellé, ki kér egy pohár bort, majd elegánsan fizet és távozik. A rosszabbik felem - az amelyik reális - azt mondta, felfedezte a sebezhetőségem. Észrevette, hogy egy átlagos nő, nem jár csak úgy farmerben klubbokba és nem iszik visszafogottan jó bort, de végképp nem fizet elegánsan és távozik. Feltűnt neki, hogy kihasználható vagyok. 

- Meghívhatlak valamire? - olyan gyorsan könyökölt a pultra mellém, olyan sebességgel vette át a domináns alfa hím szerepét, hogy valóban zavarba jöttem. Nem néztem rá, csak az üresedő borospoharat bámultam. A felvétel megállt, megakadt. Csak én éltem a képben. Figyeltem, ahogy lassan újra pörögni kezd a tekercs. Hallani kezdem a zenét, látom, ahogy a csapos megnyitja a sörcsapot, figyeltem, ahogy a körülöttem beszélgető párok egyre inkább zsibongó- zsongó zaja bezengi a teret. Ránéztem végül. Valahogy, éreztem, hogy ezt nem lehet orvosolni hallgatással. Nem lehet visszautasítani és nem lehet beleegyezni a puszta csenddel. Ide szavak kellenek. 

- Bocsi, de én... - és akkor megemeltem a tekintetem. Ott állt mosolygott. Figyelte a hajam lágy zuhatagát, a szemeim érdekesen ragyogó, érzelmekkel teli melegségét, az ajkaim puhaságán gondolkozott. Én meg azon gondolkoztam, mit is kellene mondanom. Visszanéztem a poharamra. A poharamról a kezemre. A kezeimről a körmeimre. A körmeimről az ujjaimra. Az agyam azt hiszem ebben a pillanatban vette át az irányítást. Az agyam már tudta, azt amit az érzelmeim még nem tudtak feldolgozni. A tudatom éles volt, irányítani kezdte a testemet, anélkül, hogy az fájdalmat okozott volna. Kimondta A SZAVAKAT. Azokat a súlyos, első szavakat. Ki kellett mondani őket és valósággá váltak. Nem tudtam megmagyarázni, miért mozog a szám. Miért válik hirtelen minden olyan keserűvé. Nem hallottam mit mondtam. Csak éreztem, ahogy kimondom. 

A szemeim előtt lejátszódott a jelenet. Ahogy ebben a percben besétál Ő. Odalép mellém, megcsókol és leülünk az asztalunkhoz. Láttam a "vadász" meglepett, talán kicsit csalódott tekintetét. Láttam, ahogy észreveszi a jegygyűrűmet. Hallottam, ahogy mögötte nyílik az ajtó, éreztem a hátamon az ismerős tekintetet, ami csak egy valakié lehet. Csak azé lehet, akinek már a léptei zaját is ismered. Csak az a valaki lehet, aki mellett lefekszel mindennap és felkelsz minden reggel. Csak az lehet, aki örök hűséget és szerelmet fogadott neked Isten előtt. Csak a férjed lehet. És a mondatomat azzal fejezem be "Bocsi, de én férjnél vagyok!". 

 De az ajtó nem nyílt. Ő nem lépett mellém, nem csókolt meg, a vadász nem nézett rám meglepetten. Nem hangzottak fel az ismerős léptek és nem éreztem a hátamon senki tekintetét. Újra a kocsmában voltam, egyedül egy vadásszal szemben. 

Megint a borra néztem, újra a kezeimre, újra a körmeimre, újra az ujjaimra. Az üres ujjaimat. A jegygyűrűm nyomát figyeltem. Az üresen tátongó lyukat. A súlyos hiányt. A szám már nem mozgott. Konstatáltam, hogy mosolygok és mikor legközelebb a vadászra néztem, ő éppen utasítást adott a pultosnak: 

- Akkor egy pohár rosét a hölgynek, nekem pedig egy sört. - Ebben a pillanatban az ajtóra néztem. Reménykedve meredtem oda egyetlen másodpercre, hátha mégis kinyílik. Újra az ujjaimra néztem, amikre hátha visszakerült a gyűrű, ami a férjezett állapotomra utal. De az ajtó nem akart kinyílni, az ujjaim pedig nem viselték el a gyűrű nehéz súlyát. Ekkor döbbentem rá, hogyan is végződött valójában a mondatom. Mit mondott az agyam, amit az érzelmeim nem bírtak elviselni. Mi volt a mondat vége, amit nem hallottam mégis kimondtam. Mi volt a perc, amikor minden valóságossá vált: 

- Bocsi, de én nem rég váltam el... 

Józanító valóság. 

Elhagynálak, avagy nem...

Néha kedvem lenne elhagyni. Csak úgy, ok nélkül de leginkább dühből. Csak, hogy lássam mihez kezdesz? Csak, hogy tudjam éhen halsz e, hogyha nem vágom eléd vasárnap délben az ebédet... Hogy lássam, lesz e valaha valaki akit ennyire sakkban tarthatsz? Lesz e valaki aki végig hallgatja minden nyomorult hülyeségedet a fegyverekről, a terrorizmusról, létezik e valaki a Földön aki elviseli, hogy folyamatosan sértegeted, mondjuk a súlyával, a korával, a megcsalással.... Őszintén érdekel. Van valaki aki elviseli, hogy ekkora címeres seggfej vagy? Szeretnék ordítani a Világ minden nőjének: TESSÉK ÉN EZT NYERTEM! Most légy irigy és utálj a többszázezerforintos gyémánt gyűrűmért... Most mond, hogy abban reménykedtél hamarabb férjhez mész mint én! EZEK UTÁN BŐGJ A ZUHANY ALATT A KOROD MIATT! Tessék itt van: etesd, altasd, vigasztald Te! 

Szóval elhagynálak... Egy éjszakára, egy hétre, egy hónapra, egy évre... Egy életre! Úgy terveztem ma éjszaka megteszem. Tudod mi az egyetlen baj? Hogy reggelre visszajönnék.... És az éjszak nem tartogat ebédidőket, nem tartogat szaros alsógatyákat, nem tartogat sáros, latyakos cipőnyomokat a konyha frissen mosott padlóján, nem tartogat öt mosatlan tányért, 14 villát, 23 kanalat és 78 félig megivott penészes kávés bögrét. Az éjszaka nem a WC-ben lehúzott vacsorákról szól "amiket nem volt kedved megenni, mert túl sok a szénhidrát", meg nem az órákon át tartó sminkelésről és gyantáztatásról. Tudod miért nem? Mert én ezt már mind megcsináltam helyetted... 

Itt ülök hajnalban, a sötét szobában és valami mélyen morajló hang azt kérdezi belül tőlem, hogy biztosan ezt akarod? A rideg valóság pedig azt suttogja félénken vissza, hogy nem. Nem akarom. Nem akarok kettő helyett mosogatni, nem akarok cipőnyomokat, nem akarok gyantáztatni, de még csak sminkelni sem, nem akarok vacsorát főzni, nem szeretnék szép ruhát, nem szeretnék alsógatyákat mosni, nem szeretnék arany gyűrűt gyémánttal. 

Ettől most rossz ember lennék? Tényleg annyira rossz néha elbizonytalanodni és kételkedni? Tényleg olyan nagy baj egyetlen pillanatra elmerengeni azon, hogy mennyire könnyű lenne nélküled? Tudod a lányok a munkahelyemen, az egyetemen irigykedve néznek. Mindent az a kis gyémánt irányít, azt hiszik én nyertem. Én pedig nem tudom mi kétségbeejtőbb: hogy sose voltam versenyben vagy hogy nem érzem hogy bárki irigyelhetné az életemet. 

Mi lenne a három kívánságom egyike? Hogy tűnj el... Nem, nem csak egyszerűen tűnj el! Előzmények és következmények nélkül tűnj el. Visszamennék az időben: és nem fogadnám el a szerepet! Nem mennék sörözni veled. Nem mennék át hozzád. Nem mennék randizni veled. Nem mutatnám meg a kedvenc sorozatomat. Nem öltöznék ki neked. Nem bűvölnélek el és nem "csókolnék olyan lélegzetelállítóan jól". De ami a legfontosabb: nemet mondanék. 

Ha most ezt olvasnád, biztosan nagyon kiakadnál... Lehet, hogy elhagynál, lehet hogy annyira meghökkentene, hogy örökké megváltoznál. Van mégis valami, ami miatt ez az egész bejegyzést elküldhetném a p*csába. Annyira se vagyok fontos neked, hogy egy több ezres olvasószámú általam írt blogot megnyiss és elolvass néha... Mégis félve nyomom meg a küldés gombot, mert reménykedem: hogy egyszer elolvasod.

Boncasztal, avagy rabszolga egy életen át...

Voltak jobb meg rosszabb napok... Telt az idő. Egyszer fent, egyszer meg lent. Mentális zavar lehet, tudod? Legalább is ezt mondják. A hangulat ingadozások, az alkohol... Vagy csak ő. De mindegy is ki ő, vagy ki vagyok én. Mindegy mi a nevünk, mi lesz a nevünk és hogyan élünk majd. Mindegy kinek képzeljük magunkat, mindegy kivé váltunk egymás mellett vagy egymás nélkül. Egyszerűen csak élni szeretnék. Őszintén hittem, hogy szabad lehetek. Tudod olyan ez, mint mikor egy prostit átcsábítanak az egyik stricitől a másikhoz. Azt hiszi jobb lesz. Azt hiszi könnyebb lesz. De mitől is lenne könnyebb? Hiszen ő még mindig egy prosti. Még mindig egy prosti vagyok, csak egy másik stricivel. Esznek a férgek, belülről emésztenek. Hallom, ahogy mozognak bennem és felfalnak. Már régóta a boncasztalon fekszem. Már régóta árverezik a szerveimet, kilopnak és elrabolnak belőlem minden valaha volt értéket. Vitték a vesémet, vitték a gyomromat, a beleimet, vitték a tüdőmet is... Azt mondják az embernek mindig van választása. És most, hogy egy összegyűrt lepedőn fekszem ameddig kibeleznek és végleg kivéreztetnek, azon gondolkodom mikor volt nekem választásom? Mikor akartam én ide feküdni? Mikor is gondoltam úgy, hogy a szüleim irányítása, a barátnőim lelketlensége, a barátom uralkodása az én döntésem? Mikor váltam én az áldozattá? De már mindegy nem? Megerőszakolnak, kedves barátnőm. Éppen ezt teszik. Az egyetlen különbség a jelenem és a múltam között, hogy most nem egy ember próbál megszerezni magának, hanem öten húznak öt felé. A hullám felett állnak és vitatkoznak. Aztán már nem vitáznak csak viszik, viszik ami kell belőlem. Csak tépik, csak rángatják, csak vágják, csak rágják, csak húzzák és törik... Nem rezzenek. Csak bámulok és imádkozom. Talán egyszer véget ér, tudod kedves? Talán egyszer önmagam lehetek. De addig csak fekszem itt... Meredten a plafont bámulva, a romlott hús szagától bűzölögve. Szóval a kérdés, hogy mennyi időm maradt? Vajon elég erőm van e még ahhoz, hogy elvérezzek és van e bennem annyi akarat, hogy csak a fájdalomtól ájuljak el? 

Vagy megvárom ameddig a szívemet tépik ki?