"Szóval úgy történt, hogy visszatérek. Azt hiszem voltak pillanatok, amikor a lelkem, a szellemem, a testem egészen megfeledkezett a lecserélhetőség fanyar ízéről. Egy picit elhittem, hogy túlléphetek, hogy abbahagyhatom és soha többé nem kell megnéznem ahogy egy halandó csillag ragyogó fénye egyszer csak elhagyja az éjszakát sötétséggel fenyegetve minket. De nem így történt. Át kell élnem. Azt mondják, mindenkinek meg van a maga keresztje. Gondolom az enyém valami ehhez hasonló. A magányhoz hasonló, a lelkes lélektelenséghez. Hasonlít a lecserélhetőséghez vagy luxushoz. Sőt mi több, ez már az! Maga a luxus cseréje. Évek óta először megnéztem az Augusztus 20-ai tűzijátékot. A barátaimmal voltam. Bort ittunk, zenét hallgattunk, az éjszaka forró volt, a nevetések egyre hangosabbak és volt az estében valami kegyetlenül keserű és magányos. Ott ültünk, sokan magányosan. Bámultunk ki a fejünkből. Egyszer-kétszer megpróbáltunk nevetni és felhőtlennek tűnni. De mindannyian halottak voltunk. A halottak pedig köztudottan nem nevetnek szépen. Szóval álltam a tűzijátékot várva. Hallottam, ahogy nevetnek körülöttem, viccelődnek. Én pedig mosolyogtam rajtuk. Örömmel töltött el, hogy azt hiszik boldogok. Pedig legalább annyira üresek, mint én. Nem ezt hívjuk boldog tudatlanságnak? Álltunk és vártunk... Mellettünk egy szemüveges, apró, 70 év körüli nő állt. Rondán nézett ránk. Legalább is először ezt hittem. De valójában csak belebámult a múltjába. Ott állt, egy reklámszatyorral a kezében és nézett minket. Találkozott a tekintetünk. Egyenesen a szemébe néztem és nem mosolyogtam rá. Csak néztem őt. Aztán lekapcsolták a fényeket. Sötétség borította be az utcát. Mögöttem sikítani kezdtek az emberek, akik boldognak hitték magukat. Elkezdték fellőni a játékot. Mi csak bámultuk. A bátyám a fülembe súgta mennyire nem nyűgözi le a dolog. Nem válaszoltam. Csak néztem, ahogy csillog az ég. És a nő is nézte. Rezzenéstelen arccal, állt és bámulta a szemüvegén keresztül. Figyelt, kicsit keserűnek tűnt, dühösnek, megbotránkozottnak. Így nézett ránk is. Ezért sem mosolyogtam rá. De aztán a következő pillanatban megkopogtatta egy érzés a vállamat. Aztán nem finomkodott. Minden erejével letámadott, rám mászott, lefogta a kezeimet, a tüdőmre ült és nem hagyta, hogy lélegezzek. Látni kezdtem a keserű és dühös nő történetét. Láttam, ahogy a házassága tönkre megy. Láttam, ahogy nem válnak el csak élnek egymás mellett, külön szobában alszanak, külön kasszára kapják a nyugdíjat, nem állítanak karácsonyfát, nem mosolyognak egymásra, két tévéjük van, az egyiken foci, a másikon meg a Szulejmán megy. Ritkán találkoznak az unokáikkal. Olyankor újra látják az értelmét a násznak. De a boldogságuk rövid ideig tart. Külön szobából nézik a szilveszteri kabaré külön kiadását, és már nem tudják mi az a Valentin nap. És most... Most a férfi otthon ült. Focit néz. Bosszankodik a hangos zene miatt. A nő pedig egyedül van. Egyedül áll és nézi a tűzijátékot. Ámul és azon gondolkozik "Bár itt lennél. Bár hallhatnám még egyszer közelről, ahogy lélegzel..." Csendben áll. És ez a csend mintha az arcomba ordítana minden veszekedést ami valaha kettejük között lezajlott. "Csak egyszer látnám, hogy örülsz valaminek b*szd meg! Az ember megfullad melletted." sikítja a szoba közepére rogyva. Érzem a nyomást, a csontok ropogását, mert a tengeralattjárójuk túl mélyre süllyedt. Már lüktet a vér a fülemben. Csak percek kérdése. Már hallom a szívverésemet és úgy 10-15 másodperce az utolsó lélegzetem is elfogyott. Már nem kapok levegőt. Csak várok. A szemébe nézek. A férje szemébe nézek az ő szemein keresztül. Itt rohadunk meg. Távol a Világtól egy tengeralattjáróban, a hatalmas nyomás miatt. Már az ő levegője is elfogyott. Csend. A műszerek tönkrementek. A dobhártyáink kiszakadtak. Siketek vagyunk. Már nem halljuk a szirénát, ami azt jelzi életveszélyben vagyunk. Csak a villogó piros fényt látjuk. A szívem lassabban ver. A szempillámat nehéz súlyok húzzák le. És nem akarok küzdeni... Látni se akarom őt. Magamat se. Minket, meg aztán végképp nem.
A halálunk, az ő haláluk előtti pillanatban a robbanás leáll. Az utca fényei kigyulladnak. Az emberek hazafelé indulnak. A keserű és dühös nő is hazamegy. Megy, haldoklik tovább."
/Részlet/
