Egy kedves barátnőm épp a legcsajosabb estéink közepette beavatott, hogy mennyire elege van már a férfiakból. Hogy mennyire unja "A játékot" és hogy milyen piszkosul dühítő, hogy évekre visszamenőleg most először nem halad egyről a kettőre. Mindemellett nem elég, hogy nem halad, de aljas megalázó vádak is érik őt. Nevetett. A legcsajosabb estéken mindenki nevet. Viszonylag korán témát váltott, látszott, hogy nem akar beszélni róla. De mind kapva kaptunk az alkalmon, hogy tudjuk. Mert hát tudnunk kell, hogy ha az általunk "A játékosként" ismert lány, úgy tűnik vesztésre áll... Egy nagyon édes hasonlattal állt elő, amit a mi drága urunkkal való beszélgetés során találtak ki. Az édes barátnőm a már-már közhelyé vált hasonlattal próbálta igazolni magát. Mondván, hogy nem ássuk ki a döglött kutyát a kertvégéből. És hogy mi volt az úriember válasza? "Tudod édes, nálad nem a döglött kutyákról van szó!Te már akkor elásod őket ha nem hozzák vissza a botot...". Mondanom sem kell milyen mélységes megrökönyödést váltott ki mindannyiunkból a válasz. Azonnal jött, a "hogy merészeli?!" hiszen milyen jogon ítél el bárki BÁRKIT a mai Világban. És ezzel a lendülettel azonnal ítélkeztünk is. Életünkben először jó tanácsokkal próbáltuk ellátni "A játékost"... De "A játékosnak" nem erre volt szüksége. És azt hiszem egy-két gyenge próbálkozás után ezt mi is felismertük. Abba is hagytuk a felesleges tanácsadogatást, nem ölelgettük, mert ő nem az az ölelgetős fajta, nem volt padlón, nem volt kétségbeesett, de valószínűleg még csak tanácstalan sem. Látszott rajta ugyanaz a tűz ami mindig hajtotta. Kihívásként tekintett a dologra. Ugyanakkor érződött a büszke oroszlán sértettsége. Szinte hallottuk, ahogy kifakad "HOGY ÉN ILYEN KÖNNYEN ELÁSNÉK VALAKIT?!"... Talán furcsán hangzik, de imádom nézni ahogy Ő, azzal az elképesztően impulzív és temperamentumos személyiségével megpróbál uralkodni az indulatain. Ahogy ül, mindannyiunknak egyenesen a szemébe néz, a tökéletesen lakkozott körmei között füstölög a cigarettája, a másik kezében az üveg bort tartja és ahelyett, hogy BÁRMIT kimondana egyszerűen csak hanyag elszántsággal beleszív a cigijébe. Van valami előkelő báj még ilyenkor is benne. Tudja, hogy nekünk kiadhatná... Tudja, hogy ezt is várjuk tőle. De mintha ilyenkor is arra figyelne, hogy minden porcikája érdektelennek tűnjön.
Szóval elgondolkoztam... Vajon jogosan bántják "A játékosunkat" az ellene felhozott vádak? Vagy talán aljas rágalom és nem lenne olyan esküdtszék a Világon aki elítélné őt? Akárhogyan is forgatjuk a dolgot az úriember igazat mondott. De vajon ez csak "A játékosunkra" igaz? Ha egy kicsit is szeretnék belegondolni a női mivoltomba bármennyire is fáj kimondani... De ha úgy veszem észre, hogy nem működik a távirányítóm nem elemet cserélek, nem szerelőhöz viszem, egyszerűen veszek egy újat. Ha úgy látom, hogy a tökéletes fekete ruhám, már nem áll olyan tökéletesen nem viszem varrónőhöz! Veszek egy új fekete ruhát! De vajon jogos e egy ruhához hasonlítani a férfiakat? Azt hiszem a legcsajosabb estéink fénypontja mindig az mikor levetkőzzük a gátlásainkat. Mikor végre KIMONDJUK, mikor az oroszlán üvölteni kezd, mikor a bárány elsírja magát, mikor a macska hozzád dörgölőzik... Természetesen ha az autóm romlik el, nem veszek újat. Az nagyobb értékkel bír, ahogyan a lakásomat se cserélem le, ha peregni kezd a falról a festék. De vajon mennyi különbség van lakás és ruha között, és mennyi férfi és férfi között? Az egyetlen dolog amit biztosan felhoznék "A játékosunk" mentségére, hogy minden kutyát odaadóan szeretett... És hogy meddig? Az vesse ránk az első követ, aki még soha nem szeretett senkit csupán egyetlen éjszaka erejéig. Aki még soha nem élvezte a vadászatot és soha nem hagyott a Földön egyetlen megsebzett vadat sem. És aztán legyünk őszinték, hölgyek! Ki az aki nem várja el a kutyájától, hogy visszahozza a botot, ha egyszer már megtanítottuk neki?
Nem tudom erkölcsös e vagy nem? Helyén van e vagy nem? Hiba e úgy élni ahogy élünk vagy nem? De amit biztosan tudok... Nincs az az esküdtszék akit "A játékosunk" ne bűvölne el.
Úgy érzem a büszke oroszlán kezdi elveszíteni az irányítást... És mind látjuk rajta, hogy mennyire imádja, hogy az ágyhoz van kötözve! A kérdésem már csak az... Mikor kezd szorítani a kötél? Mikor unja meg "A játékos", hogy az a bizonyos kutya nem is hajlandó megtanulni, hogyan hozza vissza a botot? Én türelmesen várom, hallgatom az oroszlán mély utolsó lélegzeteit a vízbe merülés előtt. Látom magam előtt, ahogy lelassít futás közben, aztán irányt vált. De vajon elég erős e ahhoz, hogy hagyja, hogy legyőzzék? Felér e a csúcsra anélkül, hogy ő futna a hegyre? Hajlandó e botok után rohangálni?
Szemtanúi leszünk egy metamorfózisnak?
