Milliószor elképzeltem, hogy egymás előtt állunk. Könyörögve nézel rám, hogy hallgassalak meg és én azt mondom három perced van. Majd a mondatod közepénél félbeszakítalak, "lejárt az idő" és elsétálok. Nos valószínűleg ez az ami soha nem fog megtörténni. Sose fogsz könyörögni, hogy hallgassalak meg. De ha megtörténne akkor is végighallgatnálak. Türelmes lennék, elővigyázatos, kedves és szelíd. De mivel ez nem a valóság... Ez csak a képzelet, ezért had kezdjem egy kérdéssel:
Gondoltál már arra, hogy elvesztettél?!
Azt kívánom, bár tudnálak jobban szeretni, mint ahogy szerettelek. De már épp annyira se tudlak, mint akkor tettem. Milyen érzés? Milyen érzés tudni, hogy a lány akit egykor szerettél már nem szeret? Milyen érzés arra gondolni, hogy minden vágyát, minden álmát, minden kívánságát valaki más teljesíti? Milyen érzés a közös képeinket nézve arra gondolni, hogy valaki más arca van ott, ahol eddig a TE arcod volt? Minden érintésünk... Minden közös pillanatunk, minden csókunk, az összes hullócsillag, az összes vita, az összes szeretlek, a megannyi meglepetés, az a sok suttogás, a töménytelen szenvedély, az a rengeteg érintés.... Mind elvesztek. Eltűntek és nem ismétlődnek meg. Hullócsillagok csupán, amiknek a halálában gyönyörködünk. De tényleg gyönyörködünk? Nem érzünk keserűséget? Nem érezzük a halál rideg érintését? Nem olyan mintha végleg vége lenne valahol egy bolygónak? Nem kúszik a fejünkbe az a gondolat, hogy az apokalipszis elő szele ez?
Milyen érzés, hogy te lőtted le ezt a hullócsillagot?
Szóval drága idegenem! Gondolkoztál már azon, hogy elveszítettél? Hogy bármit is terveztél kettőnkkel, az csak úgy elrepült... Megszűnt és még a tervek is elszálltak, mint a felhők az erős szélben. A sajgó lelkem, a rettenetes természetem, a bonyolultságom, az összes rossz tulajdonságomat valaki más szereti.
Hogy érzed magad most, hogy nem vagyok a Tiéd?
Nem fáj a gondolat, hogy soha többé nem csókollak meg, hogy nem dühöngök majd, hogy nem hisztériázok, hogy nem okozok fájdalmat, hogy nem idegesítelek többé, hogy nem menekülök Hozzád, hogy nem nézek a szemedbe és mondom, hogy szeretlek, hogy nem kereslek többé, hogy nem érdeklődöm többé...
Nem hiányzik, hogy hiányozz?
Had tegyem fel újra a kérdést: Tudod, hogy nem csak engem vesztettél el, de minden boldog pillanatunkat is? És ha minderre válaszoltál és egy leheletnyi fájdalom is van benned a kérdések után, a hiányommal kapcsolatban, akkor had tegyem fel a legeslegutolsó kérdést:
Tudod, hogy TE küldtél el, drága idegenem?
