Egy kapcsolat legrosszabb része, mikor már ahhoz sincs erőd, hogy kifejezd a nem tetszésedet.
Amolyan teljes közöny. Nem hiányzik ha nincs, nem keresed ha ő nem keres, nem mondod, hogy szereted, ha ő nem mondja. A "Persze, baby!" fázis... Amikor mindenre ez a válasz! Ha azt mondaná "elmegyek egy sztriptíz bárba, hogy megcsaljalak!" én azt felelném "Persze, baby!". Fogalmam sincs mi váltotta ki ez? Hogy megint hogy jutottunk ideáig... Csak itt vagyunk. Vajon itt szakad a part?! Bennem valami megtört. Olyan felesleges érzésnek tűnik a szerelem. Olyan mulandónak, és olyan csekélynek! Talán ő sem tud boldoggá tenni! De persze elképzelhető, hogy soha senki nem fog tudni boldoggá tenni. Hogy egy hatalmas nagy adag emberi szövet vagyok, aminek az a funkciója, hogy boldogtalan legyen. Mert ugye minden emberi szövetnek van egy feladata, amit CSAK ő láthat el, amire csak neki van elég ereje... Nekem talán csak a boldogtalansághoz, a közönyhöz, a vegetáláshoz van erőm. Néha azt érzem szerelmes vagyok. Olyankor pedig elgondolkozok. Felvillannak emlékképek, érzek egy illatot, hallok egy dallamot... És pihe könnyűnek érzem magamat. De nem lobbanok lángra.
És milyen szerelem az ami nem robban fel?
