Házasság, avagy nincs több lehetőség.

Tavaly nyáron ideiglenesen a vendéglátóiparban telepedtem le. Egy hosszú utca, hosszú üzlet sorának egyike volt a "mi kis üzletünk". Viszonylag populáris, a szomszéd boltunkból hozzánk jártak kávézni, vagy csak az idejüket elverni az aktuális "új lánnyal" mikor nem volt vevőjük. Szóval a lényeg, én abban az időben az igaz szerelem megtalálását tűztem ki célul magamnak. És randizgatni is kezdtem egy tökéletes igaz szerelemnek tűnő sráccal. Esténként türelmesen várta, hogy végezzek a munkahelyemen és végre az izzadt, undorító barátnő jelöltjét haza kísérhesse, aki tulajdonképpen nem mutatott komolyabb érdeklődést iránta. Szóval azokban az időkben pont elkaptam egy szomszéd boltos tekintetében a vágyat. Éppen a kávéját főztem és amikor felnéztem a tükörben láttam a két szemét. Láttam, ahogy elkezd forrni benne valami. Egészen olyan volt, mint a düh. Szinte engem is megégetett az a tekintet. Egy pillanat alatt hevesedett fel benne valami, egészen addig ameddig a hőmérő szét nem pukkadt az fejében és benne lévő higany meg nem fertőzte és el nem pusztította az agyának minden egyes sejtjét és barázdáját. Aztán hirtelen rajtakapott, hogy rajtakaptam. És a szeméből eltűnt a tűz...  De a parázs ott maradt. A gondolat megfogant. És ettől a perctől kezdve, mindennap órákat töltött nálam. Hosszú órákat, kaját hozott nekem, fizette a kávémat, hatalmas jattot adott, sört vett, régi fotókat hozott, amikért rajongtam és persze bókolt. És minden ilyesmire, minden gesztusra egyetlen kérdéssel feleltem: "Hogy van a barátnőd?". Hat éve együtt vannak, együtt laknak, a kapcsolat unalmas, a pizzát is neki vette, a sört is neki vitte volna, a bókokat is neki szánta, a fényképeket is neki küldték...  De meglátott és inkább behozta. És egy idő után feltettem neki A kérdést, amit hosszú ideje magának se mert feltenni. "Miért nem veszed el?". És ő azt mondta:

 "Buta dolog a házasság. Talán sose nősülök meg! Csak ha azt érezném, nincs több lehetőség." 

Csak figyelt tovább. Rám gondolt, mikor otthon befeküdt a felesége mellé. Rám gondolt, mikor a reggel első kávéját megitta a konyhájuk ócska székén ülve. Rám gondolt mikor kinyitotta a boltot. Rám gondolt mikor jött az ügyfél és rám mikor elment. Aztán egyik este ott maradt. Ült a vendéglő teraszán. Rám várt. Mikor kiértem két férfi ült egymással szemben, farkasszemet nézve. Ott ültek mindketten. Az örök reménykedők. Akik úgy gondolták aznap este készek bármire, hogy a bármi végre megtörténjen. Mintha érezték volna, hogy egymás keresztbetevői ők. Csak ültek és bámulták az üzlet ajtaját, hogy kilépjek. 

Odaléptem a randi partneremhez, megöleltem és puszit adtam neki. Egyetlen másodpercet kértem csupán tőle. 

Aztán odafordultam a szomszédhoz:
- Már bezártunk, Szomszéd! Ideje hazamenned!
- Rád vártam.
- Miért, Szomszéd? Lejöttek értem.
- Lejöhet holnap is! Ma hazamehet, vettem egy doboz sört...
- Nem megy haza. Egyedül nem.
És csend következett. Kinyitotta az üzlet ajtaját. Elköszönt. És érezni lehetett a levegőben, ahogy valami megtörik. A tűz egyszerre elaludt. A randipartnerem még átkarolt. Utoljára. Érezni lehetett az ölelésén, a karjain, a sóhaján. A csendes párbeszéd közepette rádöbbent, hogy ő lett a győztes vesztes. Hazakísért. Forró csókot nyomott az arcomra. Aztán az ajkaim szélére. Belevetette minden szenvedélyét, minden forróságot, minden tüzet ami csak kitelt tőle. Átölelt. Hosszan a karjaiba font. Mélyeket szippantott a hajam illatából. Azt hiszem a csillagokat bámultam közbe. És elköszönt még egyszer. Utoljára. 
Másnap már csak a fizetésemért mentem be. Az, az este volt a nyár utolsó meleg éjszakája, amit végig dolgoztam. Szomszéd, soha többé nem keresett. Attól függetlenül, hogy már nem dolgoztam ott, nem járt kávézni sem.
Mindössze egyetlen egyszer írt még néhány rövid gondolatot.

"Olyan élénk és felemésztően tüzes a természeted... Én komolyan úgy gondoltam, hogy egyetlenegyszer... Csak egyszer megtörténik..." 

Aztán soha többé nem beszéltünk.

Még azon a nyáron elvette a lányt.