Gyönyörű nyári délután van. A laptopom klaviatúráját pötyörészem. Hallgatom, ahogy az öcsém és a haverjai nagyokat nevetnek a kertünkben! Zeng az utca, sört isznak, meg húst grilleznek.... Élvezik a felhőtlen gimnazista éveiket. Az utolsókat rúgják ők is, és ezt tudják is. Valószínűleg két éven belül sehol nem lesznek a grillezős-napsütéses délutánok. Minden nevetéssel belém villan a fájdalom, hogy ez az én gimnazista éveimből kimaradt. A nagy szociális társasági életem a gimnázium négy falán belül maradt. Ott kitűnő tehetséggel eljátszottam, hogy remek társaság vagyok, hogy az igazán csinos lányokkal lógok, akik szintén csak igazán csinos lányokkal lógnak. A legtöbb reggel jó érzés volt felébredni és belibegni az iskolába. Úgy végig menni a folyosón, hogy az emberek TÉGED néznek, és NEKED köszönnek. Te meg bátran levegőnek nézheted őket. Eljátszhattad, hogy nem hallottad meg, figyelmen kívül hagyhattad őket. Mindezt azért, mert a csinos lányok együtt lógnak és összetartanak. És mindenki csinos lánnyá akar válni. Azt hittem mindenem meg van. Anyáék egy párizsi úttal szerettek volna meglepni a ballagásom alkalmára.... A baj, csak az, hogy egyetlen személyt se tudok mondani, aki eljönne velem!
